A Corvin Mozgóképszínház megnyitása sokakat lázba hozó esemény volt 1922. november 21-én. Kosztolányi Dezsőt óda írására ihlette a kor modernségét megtestesítő létesítmény (Szavak – A Corvin Színház megnyitására, 1922):
„Így áll a nagyvárosba, hol a bérház üvölt s a korcsma lármáz. A klinikák és temetők között az égbenéző, ködbe-öltözött. Babonás és csoda. Tündéri palota, mely sorsokat remekbe mintáz.”
A helyszínen kerestem a száz év nyomát, így mutattak be az ottani lelkes artmozis gárda „öregjének”, Battonyai Ferenc mozigépésznek, aki 35. éve dolgozik a moziban. „Feri mindent tud a Corvinról”, mondták a kollégái. Olyannyira így van ez, hogy Pinkóczi Barkával mozitörténeti sétát is vezetett nemrég, aminek prezentációja megnézhető most is a történeti kiállítás mellett.
A történet csak dióhéjban: A mozi a Gschwindt-féle likőrgyár hatalmas üzemének a helyén épült fel, a gyárnak a körút megnyitásával, az 1900-as évek elején költöznie kellett. A bauhaus stílusú mozi és a körülötte levő bérházak egységes koncepcióként épültek meg. A mozi a legjobb Tobis-Klang hangrendszerrel volt felszerelve már a korai évektől, majd 1955-ben a Fővárosi Moziüzemi Vállalat birtokába került. 1956-ban a forradalom legnagyobb küzdelmeinek tanúja volt. A kezdetektől premierfilmszínházként működött, 1996-ban pedig átépítették többtermes mozivá.
Szénrúd az ívfényhez
Ma itt is a digitális technika az úr, a filmek merevlemezen érkeznek, központi szerverről játsszák őket, de van még néhány öreg masina is, amiket a centenáriumi vetítéseken is használtak, mondja Battonyai Ferenc. Ő még a legrégebbi gépeket is működésbe tudja hozni, ívfényhez való szénrúdja is van, ami háború előtti technika.
Mondhatnánk, hogy 35 év nem sok a százhoz, de még aktív részese volt a mozi hőskorának, amikor a néző nem rövidnadrágban és strandpapucsban ült be egy filmre, miközben mobilt bököd és eszik-iszik. A technika persze az idők során sokat finomodott, ő már olyan
NDK-beli Pentacon Pyrcon UP 700-as 35-70 mm-es vetítővel dolgozott, ami automatikusan vezérelte a függönyt a vászon előtt és húzta le a nézőtéri fényeket
– hát igen, ez még színház volt, a nagyszerű mozi meg filmpalota.
Talajvízből légkondi
1922-ben a Corviné volt Budapest második legjobb akusztikájú terme, csak a Városi Színház (az átépítés előtti mai Erkel) előzte meg, az Opera volt a harmadik, mondja Ferenc, és megemlít egy érdekességet is az építkezés idejéből. A mozi helyén ugyanis két tó volt, innen látták el régen a likőrgyárat vízzel. Emiatt nonstop szivattyúzni kellett a talajvizet a moziban, amit zseniálisan használtak ki klimatizálásra.
Gravitációs hőcserélőt építettek be, és a mozi előtti, a talajvízzel működtetett szökőkúton keresztül szívta a terem nyáron a hűtött levegőt, ami a padlózaton át áramlott be és a tető vonózsinóros zsalugáterein távozott, amikor felmelegedett. Ez a 96-os átépítéséig működött, „még én zártam el a vizet 95-ben”, teszi hozzá a veterán mozigépész.
Az újjáépítéssel a Corvin is belépett a modern mozivilágba, de soha nem vált plázamozivá.
Még ma is premiermozinak számít, de már csak jelképes előnyük van.
Hegylakó 197-szer
Battonyai Ferenc ma személyében képviseli a mozi múltját. Ő még izzadt a vetítőben, amikor a hatkilós, 600 méteres tekercsekből összeállította a műsort, és leste, mikor kell váltani a gépek között. „A Hegylakót 197-szer néztem végig a gépházból” – mondja.
De imádja a filmet, úgy számolta, nagyjából százezer filmet nézhetett meg életében.
Csak a moziban eltöltött több mint 11 ezer napot, és régen a nagyfilm mellett volt híradó és kisfilm is, de amikor fáradtan hazamegy, akkor is filmet néz pihenésként. Egyébként a Hegylakó a Queen zenéje miatt a szíve csücske, és saját toplistáján ott van A halál 50 órája, az Arizonai álmodozók, vagy a Star Trek- és a Star Wars-sorozat is. De a nézők sem felejtik el a régi nagy filmeket, és a régi vágású mozit is szeretik: az ünnepi vetítésen az 1959-es Ben-Hurra hosszú sorokban álltak a jegyekért.
Nyitókép: Mile Máté
