A Horváth Mihály tér majdnem száz éven át Mária Terézia nevét viselte, utána viszont új nevének, melyet egy katolikus címzetes püspöktől kapott, illetve a templom előtt álló Pázmány-szobornak köszönhetően erősen férfias lett. Pedig mindig is nők népesítették be.
A múlt század első felében telefonos kisasszonyok várták itt a villamost műszak után, vagy igyekeztek a József Távbeszélő Központba dolgozni. A század második felében prostituáltak flangáltak erre esténként. A Pázmány-szobor mintha dühösen próbálta volna kiutasítani őket a térről. A Körút felé mutatja az utat, arra tessék menni, itt nem lehet csak úgy flangálni.
Az 1914-ben épült József Távbeszélő Központban rengeteg telefonos kisasszony dolgozhatott évtizedeken át. Próbálom néha elképzelni az életüket. Fura, de mindig magányosnak látja őket az ember. Vekkerre kelnek, pongyolájuk zsinórját megkötik és ásítozva melegítik az előző napról megmaradt kávét. Leülnek a heverő szélére, cigarettára gyújtanak, kivillan a pongyola alól a bokájuk. A térdük. A telefonos kisasszonyoknak természetesen fogalmuk sincs róla, hogy lessük őket, gyors, ideges mozdulattal nyomják el a félig szívott cigarettát, a kávé ma is rossz, mint mindig.
Leülnek a tükör elé, és hosszan, álmodozva fésülködni kezdenek, majd a tükörhöz közelebb hajolva felfedeznek egy ráncot a szemük alatt. Volt pár udvarlójuk idén is, de mind komolytalan. Egy iszákos ügyvéd, egy buta katona és pár ügyetlen kezű fiatalember, akik eddig csak örömlányokhoz jártak, és most valami komolyabbra vágynak. A telefonos kisasszony nagyot ásít.
Hosszasan öltözködik, feltűzi a haját, kalapot tesz fel és esernyővel a kezében elindul munkába. Az Egyetem téren száll fel a villamosra, ami leteszi a Mária Terézia téren. Egy udvarias úr odanyújtja a karját, hogy segítsen leszállni, de a kisasszony megrázza a fejét. Szemtelen fráter.
A műszak unalmasan, lassan kezdődik. „Kapcsolja kérem”, és már itt majdnem elalszik. Szorosan ülnek egymás mellett a hölgyek, alig karnyújtásnyira. Ismeri a kolléganőit. Mind magányos, unalmas vénkisasszonyok, szeretik az édességet, hízásnak indultak, de ha szerencséjük van, még elveszi őket valaki.
Késő délután egyre több kapatos férfi kér hívást. A hangjuk hetyke, kihívó, sőt pimasz. A szeretőiket vagy a hitelezőiket hívják. „Tudja, hogy imádom, maga vadmacska”, mondják a szeretőjüknek, „egyheti haladékot kérek”, mondják a hitelezőjüknek, de a telefonos kisasszony ezt nem hallja, mert már a következő hívóval beszél. Még nincs fél öt, amikor egy különösen pimasz hang így szól: „Bedugna engem a 16 206-osba? Mikor végez?” A férfi megpróbál fölényes lenni, de inkább szánalmas.
A telefonos kisasszony elképzeli őt. Ittas, a könyökére támaszkodik a fülkében, cigarettafüst dől a szájából. A fogai odvasak. Pfuj.
A telefonos kisasszony kifújja a levegőt, és erotikus hangon ennyit mond a kagylóba: „Máris dugom”. Aztán elveszti ezt a hülye férfit, aki lehet, hogy műszak után a villamosmegállóban fogja stírölni, és azt se tudja, hogy vele beszélt.
A telefonos kisasszony jobban szereti a délutános műszakot, mert sötét van már, amikor végez, és ilyenkor nem látja a telefonközpont falába faragott meztelen férfiakat, akik a távközlés fejlődését jelképezik. Csupaszon állnak valami mezőn vagy folyóparton és a tenyerüket a szájuk mellé helyezve kiáltanak valamit a túlpartra. „Tudja, hogy imádom, maga vadmacska. Egyheti haladékot kérek. Kérem, dugjon engem a 16 206-osba.”
A telefonos kisasszony sokáig vallásos volt, és ha a távbeszélő központ falába faragott domborművek felizgatták a képzeletét, akkor bement a Horváth Mihály téri templomba és imádkozott. Kérlek, uram, ne kísérts engemet, hagyd, hogy hűséges szolgád legyek. Az úr hagyta, és Pázmány Péternek sem volt semmi kifogása, bár szobra ekkor még a Ferenciek terén állt.
A telefonos kisasszony hamar kiábrándult a vallásból. Néha gyónt, és olykor fel is izgatta a pap suttogó hangja, de isten egyre kövérebb szolgái egyre kevesebb érzéki vágyat ébresztettek benne, így nagy ívben kerülni kezdte a templomot.
Pedig ez a templom már akkor is több mint száz éve állt ott. 1838-ban még a jeges árvíz pusztított itt, amikor már szilárdan tartotta magát ez a két torony, és épp 83 év múlva, 1921-ben Babits Mihály is itt esküdött örök hűséget Tanner Ilona alias Török Sophie-nak.
Aztán jött egy újabb világháború, és a környék utcáiról az ötvenes-hatvanas években készült fotókon érezni a szegénységet. Hogy az emberek vacak dolgokat ettek-ittak, ronda ruhákban jártak és szomorú halált haltak. És ezzel el is érkezünk lassan a kilencvenes évekhez, amikor ideköltöztem. A prostitúciónak mindig is komoly hagyománya volt a környéken, de a kilencvenes évek első felében még leplezetlenebbül virágzott ez az iparág errefelé, mint korábban. Egy késő éjszaka ittasan sétáltam hazafelé, és a Horváth Mihály téren ellenszenves fiatalok vettek körbe. Pénzt követeltek. A Szigony utcai lakótelep fehérseggű, buta kis útonállói voltak, nem találkoztam velük addig és azóta sem.
Az utca túloldalán, a templom bejáratától néhány méterre állt egy kurva, aki rá se hederített Pázmány Péter mérges mutogatására. Én gyorsan odarohantam hozzá, és megálltam szorosan mellette. Megkértem, ne haragudjon, és sietve közöltem vele, hogy nem kéjt szeretnék vásárolni tőle, viszont tudom, hogy a stricije távolról figyeli őt, nem hagyja bántani, és meg fog védeni engem is ezektől a kis taknyosoktól. A nő biztosított róla, ahogy amíg ott állok mellette, nem eshet bajom. A stricije egy Rambo. A kis szemetek elkotródtak, és ettől az egyetlen esettől eltekintve soha senki nem próbált meg kirabolni a Baross utcán, sem napközben, sem késő éjszaka. És ez volt az egyetlen alkalom is, amikor szót válthattam egy ilyen hölggyel.
