Számos roma híresség kapott jelentős támogatást azért, mert úgymond a cigány kultúrát képviselik. Profitált-e ebből a közösség bármit is, vagy csupán egyéni sikertörténetek maradtak? A 17 milliárdos keretnek csak egy töredéke landolt közvetlenül roma szereplőknél, a miniszteri keret létezése – és a botrány kirobbanása utáni további milliárdok zárolása – egyértelmű bizonyíték, hogy forrás elvileg rendelkezésre állhatott volna, ha lett volna politikai akarat a cigánysággal szembeni alkotmányos mulasztás felszámolására.
Nem bántom a romákat, akik részesültek a kampányban a kultúrára szánt milliárdokból, senki sem ellensége a saját zsebének. Ám a rivaldafényben állva eszükbe jut-e azoknak a cigány asszonyoknak a sorsa, akik
havonta többször adnak plazmát, hogy ételt tehessenek az asztalra,
vagy kiválthassák gyermekük gyógyszerét, mert munkához nem jutnak? A képviselet ugyanis éppen erről a szolidaritásról kellene szóljon. Nem csupán egyéni érvényesülésről, hanem a legkiszolgáltatottabbakkal vállalt sorsközösségről. Aki hangot kap a nyilvánosságban, ne feledkezzen meg azokról, akiknek a túlélésért a saját vérüket kell áruba bocsátaniuk. Vajon eszükbe jut-e, hogy az óvodákban és az iskolákban a gyerekeink még mindig szégyenkeznek a származásuk miatt, mert senki nem tanítja meg se nekik, se a többségieknek, hogy mi mindenre lehetnének büszkék.
A cigány kultúra értékei nincsenek a tananyagban, nincsenek a falakon, nincsenek sehol. Nincsenek médiumaink, hogy széles körben, a tömegekhez szólva közvetíthethessük értékeinket. A Rom Som, a rendkívül színvonalas folyóirat hosszú idő után újraindult, de csak nyolc hónapot élt. Elvérzett, mert nem kapott támogatást. Sorolhatnám a mulasztásokat: Jónás Judit színháza több mint harminc éve küzd a talpon maradásért, mégsem kapott annyi támogatást, hogy saját otthona, egy tisztességes helye lehessen. Vagy nézzük a Romano Instituto kezdeményezését: egy pici, udvari házmesterlakásban próbálnak múzeumot fenntartani. Megrendítő, hogy ilyen szűkös helyre szorulva kénytelenek őrizni kultúránk szellemi és tárgyi kincseit. Azok, akikre büszkének kellene lennünk – képzőművészeink, színészeink, zenészeink és íróink – méltatlan megélhetési gondokkal küzdenek. Létre kellett volna hozni egy ösztöndíjalapot, amely biztosítja a nyugodt alkotást. Nem alamizsnát kérünk, csak az alkotmányos mulasztás felszámolását. Az értékteremtő értelmiségiek és művészek munkájának elismerését, a méltóságuk zálogát.
Ehelyett mi a valóság? Cigány írók könyveit nagyítóval kell keresni a boltokban, életünket hitelesen bemutató filmek alig készülnek. A kampánymilliárdok nyomtalanul elfolynak, a valódi értékteremtőink pedig az út szélén, elfeledve maradnak. Ahhoz, hogy egy cigány kisgyerek emelt fővel üljön az iskolapadban, olyan intézményrendszerre van szükség, amely a nemzeti örökség természetes és értékes részeként mutatja be a kultúránkat. Ilyen lehetne a Nemzeti Roma Múzeum és Galéria. Ha a gyerek látja, hogy a felmenői történelmet írtak, hősök voltak a szabadságharcokban, vagy világhírű művészeket adtak, akkor a származása nem teher, hanem büszkeségforrás. A házmesterlakás helyett egy impozáns épület azt üzenné: fontos vagy a hazádnak. Ilyen kellene legyen az Országos Roma Médiacentrum: televízió, rádió, sajtó. Saját orgánumok, amelyek nemcsak celebeket futtatnak, hanem
valódi példaképeket mutatnak fel.
A gyerekek olyan sikeres cigány orvosokat, mérnököket, tanárokat, de akár sikeres szakmunkásokat és alkotóművészeket látnának a képernyőn, akikkel azonosulni tudnak. Ez a média formálná a közízlést, és nem kiszolgálná. Lebontaná azt a képet, hogy cigánynak lenni életmód. Ilyen lehetne a Roma Színház és Összművészeti Központ is, állandó játszóhellyel rendelkező intézmény. A drámapedagógia és a közös alkotás erejével segítené a fiatalokat az identitásuk megélésében. Ilyen lehetne a Kutatóintézet és Archívum, ahol tudományos módszerekkel kutatják és dokumentálják a roma kultúra hozzájárulását a magyar és európai kultúrához. A Közösségi Kulturális Hálózatban helyi szinten lehetnének nyitott házak, ahol a szülők és gyerekek közösen tanulhatnak a saját értékeikről: a mesemondásról, zenéről, a nyelv ápolásáról. Ez védené meg a gyereket a kirekesztéstől, amivel az utcán vagy az iskolában találkozhat. A Nemzeti Alaptantervbe be kell kerülnie a cigány kultúrának. Olyan tankönyveket kell írni, amelyekből a cigány és a nem cigány gyerek is megtanulná: a cigány kultúra nem szégyen, hanem közös kincs. Szükséges a pedagógusképzés megreformálása, a pedagógusok körében tapasztalható tudattalan rasszizmus felszámolása.
Mennyi mindent lehetett volna teremteni a fölöslegesen elherdált milliárdokból!
Fotó: Karancsi-Albert Rudolf
