1960. április negyedikén, hétfőn fontos dolgom volt dél körül vagy inkább kora délután. Meg kellett születnem az Üllői úti klinikákon. A hosszú hétvégén kipihenhettem magam, de vasárnap este kicsit be is tudtam rúgni, mert másnap nem kellett korán kelnem. Persze a főbérlőm, özvegy Harkányiné minden reggel olyan zajt csapott, hogy attól egy egész kaszárnya felébredt volna, úgyhogy hétfő reggel is hiába fordultam a másik oldalamra, nem tudtam visszaaludni.
A Tömő utcai albérletért szerencsére nem fizettem sokat, de hetente legalább egyszer végig kellett hallgatnom Harkányiné Torma Margit siránkozását, hogy ő legszívesebben egy orvostanhallgatónak adná ki az albérleti szobáját, én pedig csak betanított munkás vagyok egy műszergyárban, és nem tudtam azzal biztatni, hogy felvennének az orvosegyetemre, ami innen pedig csak egy sarokra van.
Sebaj, a születésem napján majd hamar odaérek, innen csak pár sarok az Üllői úti klinika. Mindig ezzel vigasztaltam magam, ha a vénasszony nem akarta abbahagyni a siránkozást. Persze dohányozni sem lehetett az albérletben, nőt felhozni pedig végképp nem, erről minden alkalommal biztosított Margitka, akinek férje áldott jó ember volt, soha nem erőltette a házaséletet, ha Margitkának nem volt hozzá kedve, tudtam meg hetente egyszer magától Margitkától. A szíve vitte el azt a drága jó embert.
Pedig előző este, április harmadikán vasárnap egy nagyon kedves hölggyel ismerkedtem meg a Kalász presszóban a Kulich Gyula téren. Apró kontyban viselte a haját, és a ruhája valahol a térde felett ért véget, de így, hogy egyik lábát áttette a másikon, még feljebb is csúszott kicsit. A barátnőjével beszélgettek, enyhén becsíptek, valami édeset ittak és cigarettáztak.
Talán kissé feltűnően néztem őket, mert látványosan összenevettek, és Irma – mert utóbb kiderült, hogy így hívják – félre is nyelte a kevertet. Köhécselni kezdett, a barátnője, Erika cigarettával kínálta, és leejtette a retiküljét. Ekkor jött el az én pillanatom. Felkeltem a billegő presszószékről, odaléptem az asztalukhoz, és a földről felemelve visszaadtam a hölgynek a retiküljét.
Hölgyem, ha meg nem sértem, bemutatkoznék, Kelemen Géza vagyok, de holnap Bajtai Zoltán néven kell megszületnem az Üllői úti klinikákon. Kedves pofa, mondta Erika Irmának, aki még mindig fulladozott és nevetett. Amikor egy pillanatra abbamaradt a fuldoklása, csuklani kezdett, majd megint nevetni. Én közben egy gyakorlott szemvillanással rendeltem három konyakot.
Mit is mondott, hogyan szólíthatom, kérdezte Erika, és hellyel kínált. Közben megérkezett a három konyak, Irma abbahagyta a csuklást, és nagyon kedvesen nézett rám a cigarettafüstön keresztül, mert közben rágyújtott, és próbálta úgy fújni a füstöt, ahogy a filmeken látta, de nem ment neki. Fogtuk a három konyakot és kiittuk fenékig. A lányok nevettek és kíváncsian néztek rám.
Most kell valami vicceset mondanom, de nem jutott eszembe semmi azonkívül, hogy másnap meg kell születnem. Géza vagyok egyelőre, mondtam, de holnaptól Zoltán leszek. Szélhámos, nevetett fel Irma és legyintett, de ügyetlenül, és leverte az egyik üres konyakos poharat. Szerencsére nem tört össze. A zongorista a Mondja kedves Bimsensteinnét kezdte játszani, ami egy nagyon régi sláger volt, én is csak onnan ismertem, hogy a nagyapám mindig ezt fütyülte.
Ezek a lányok persze más zenét szerettek, és amikor a zongorista a Csinibabát kezdte játszani, felkértem Irmát, aki kicsit megszédült, ahogy a székről felállt, de én elkaptam, a dereka köré fontam a kezem, és már táncoltunk is. Maga olyan bolond, mondta nevetve, mert még mindig magázott. Mit is mondott? Hogy holnap fog megszületni? Jó duma, de azért mindent én sem veszek be, mondta, és megint csuklani kezdett.
Kicsit zavaros, hogy mi történt ezután. Csak arra emlékszem, hogy Erikának akadt valami udvarlója, egy taxisofőr, mi meg Irmával a Nagytemplom és a Tömő sarkán csókolóztunk. Kicsit hányásíze volt a csókjának, mert az a konyak már nem kellett volna, de sajnos nem sikerült rávennem, hogy eljöjjön velem az albérletembe. Végül Erika és a taxisofőr megjelent egy taxival, a sofőr egy haverjával, és elvitték Irmát.
Így alakult a megszületésem előtti este. Reggel kicsit fejfájósan ébredtem, és mikor az órára néztem, láttam, hogy sietnem kell a klinikákra, ha időben meg akarok születni. Kettőre zártam a bejárati ajtót, pedig Harkányiné nyomatékkel megkért, hogy mindig csak egyre zárjam, és sietős léptekkel elindultam a klinika felé. Útba esett az italbolt-falatozó, amely szerencsére már nyitva volt. Beugrottam egy sörre.
Jó reggelt mindenkinek, köszöntem, de csak a Patkány köszönt vissza. Amúgy Pataki a rendes neve, de itt mindenki csak Patkánynak hívta, és ő is határozottan kérte, hogy a sírkövére ezt véssék rá. Lesz is neked sírköved, ugatták a többiek, azért fizetni kell. Épp felemeltem a korsót, amikor belépett a rendőrjárőr. Ezek is nagyon ráérnek, gondoltam, de már nyúltam a személyimért. Mire odaért a törzs, már nyitottam is, pont a munkahelynél fellapozva, mert mindig arra kíváncsiak. Nézte, próbálta olvasni a ronda kézírást, aztán adta is volna vissza, de váratlanul megjegyeztem, hogy sietnem kell az Üllői úti klinikákra, mert mindjárt meg fogok születni. A rendőr felvonta a szemöldökét, és csak annyit mondott, hogy maga se igyon ma már többet, menjen haza szépen, és aludja ki magát, ha jót akar.
Itt olvashatóak korábbi Borongók.
Nyitókép: Fortepan / Uvaterv
