Építészként teljesen elkötelezte magát a VIII. kerület mellett, az elmúlt évtizedek legfontosabb helyi városfejlesztésein dolgozott. Mi hozta Józsefvárosba?

Életem több pontján is kapcsolódtam ide. Az első emlékek a Szentkirályi utcához kötnek. Az MRT óvodájába jártam, apám tévés volt, és édesanyám munka előtt, fél hétkor a Rádió ottani portájánál hagyott, onnan vitt busz minket a hűvösvölgyi óvodába. A Szentkirályi utcai cukrászda finom fagyijára ma is emlékszem.

A következő, már jelentős időszak a Trefortban töltött nyolc év volt. A múzeumkertben fociztunk, a Spartacusban ebédeltünk, a Mikszáth térre jártunk fogászatra. Érdekes volt, ahogy ferdén szelte át az út a teret.

Vagy 15 évvel később már szakmai érdeklődés hozott ide. 1996-ban részt vettem egy fiatal építészeknek kiírt nemzetközi pályázaton, ami a Szigony utca Baross és Práter közötti területének rehabilitációjáról szólt. A 80-as években még vérmes elképzelések voltak arról, hogy ott széles körút szelje át a várost Dunától Dunáig. Hála istennek, elfogyott a pénz és a lendület, maradt a hatalmas parkoló. A tervemben a Baross utcai oldalon „félbevágott” régi ház tömbjét kiegészítettem, és épülettömböt rajzoltam oda is, ahol ma az egyetem épülete van, a parkolót pedig lesüllyesztettem egy szinttel, s fent sportpályát, parkot képzeltem el. A parkoló hasznosítására is volt javaslat, a bevétel finanszírozta volna az építést. Ez egy idea-pályázat volt.

Ezek után már maradt is Józsefvárosban?

Még nem. Egy magánirodában dolgoztam együtt a mesteremmel, Kocsis Józseffel, és az ő mesterével, az Ybl-díjas Plesz Antallal. Terveztünk családi házat és irodaházat, Szentendrén pedig rendezési tervet is készítettem. Természetes lépés volt, hogy váltsak. Kocsis József szerint egy mester hét évig tanítsa tanítványát, mert utána elkényelmesedik, s én már tíz éve vele voltam. Egy évig a szentendrei MűvészetMalom igazgatója voltam. Kerestem az utam, mert nagyon érdekelt a szervezetépítés is, ami később meghatározó része lett a munkámnak.

Közben urbanisztikai szakmérnöki képzésre is jártam, és szeretett tanárom, a kiváló városépítész, Locsmándi Gábor csábított Józsefvárosba, ahol 97-ben alakult meg a Rév8 városrehabilitációs társaság, aminek Sárkány Csilla, a mostani vezérigazgató volt a szakmai alapítója. 1998 végén csatlakoztam be a munkába, 1999 és 2016 között dolgoztam ott vezető tervezőként, majd vezérigazgatóként, igazgatósági tagként. Ma is csodának tartom, hogy a képviselő-testület engem nevezett ki vezérigazgatónak. 2019 óta együtt dolgozunk, és az egyetemmel is, ahol az építészkar dékánja vagyok.

Ők járnak önhöz a Műegyetemre?

Én szoktam bemenni hozzájuk, amikor megkeresnek egy kérdéssel, erős ide a kötődésem. Sok Rév8-as kollégát még én magam vagy Sárkány Csillával együtt vettem fel. Hagyomány, hogy friss diplomásokat vonunk be, már 99-ben, a cég felépítésekor is kizárólag fiatalokkal dolgoztunk. Szerintem hozzájárult a cég sikereihez is, hogy nem bejáratott emberek voltak, hanem újraépítettünk egy-egy helyzetet.

Hozzám az a megközelítés áll közel, ami szerint a városok nem annyira az építészet miatt, sokkal inkább a benne élők helyzete szerint változnak. Az egyetemen a srácoknak Shakespeare-t szoktam idézni, a Coriolanusban írja, hogy a város nem más, mint ember.

Mit tett le az asztalra a Rév8?

Különleges időszak volt 2000 körül, akkor minden politikai erőnek elege lett a kerület rossz híréből, és tudni akarták, mit tennénk, majd arra kértek, csináljunk bármit, csak csináljunk valamit. A minden oldalról jött támogatottsággal jól tudtunk élni, így jöttek létre új típusú városfejlesztési projektek a Corvin- és Magdolnanegyedben is.

A Corvin sétányt nem hagyományos ingatlanfejlesztésnek kezeltük, inkább szervezetépítésnek. Olyan eljárási metódust, folyamatot építettünk fel, ami kellően nyitott ahhoz, hogy be tudja fogadni a változásokat, tudjon rájuk reagálni, ugyanakkor mégis a kitűzött cél irányába menjen. Kezdettől fogva várostervezői szemmel közelítettünk a Corvin sétányhoz, nem építészi logikával, konkrét háztervekkel. Amikor kérdezték, milyen lesz a sétány, volt egy csomó képünk is, de megmondtuk, a terv tizenöt évre szól. Végül húsz év alatt, most fejezték be az utolsó épületet. Erdélyi Linda tervezte, aki tanítványunk volt az egyetemen, ő a tanulmányait kezdte még, amikor ez a fejlesztés elindult.

Sokan nem hiszik el még a szakmában sem, hogy mi fejlesztettük a Magdolnanegyed-programot is, hiszen annyira más, mint a Corvin sétány. Itt közösségi tervezéssel dolgoztunk, 2004-ben kezdődött, három részben zajlott le 2016-ig, és ennek a munkának a folytatása a most lezárult Morczy-projekt is, ami már továbblépett az Orczynegyed felé.

A díszpolgári cím miatt nagyon meg voltam hatva, jó érzés volt, hogy az emberek észreveszik ezt a sok munkát.

Ön építészmérnök, városfejlesztőként nem hiányzik, hogy házat is tervezzen?

A tervezőirodai munka után a városfejlesztés nagy változás volt, ám hihetetlenül érdekes feladat. De a Rév8-ban is volt egy kis tervezőcsapat a tanítványaimból.

Én szinte minden évben tervezek házat is, ami nagy öröm nekem. Építésznek mondom magam, nem mérnöknek. Az építészmérnöki karon azt mondjuk, kettős identitásúak vagyunk. Házat tervezni művészi munka, az épület pedig köznyilvános művészi alkotás, ami nem valósulhat meg, ha nem ismered a mérnöki hátteret. Ha nem tudod, hogyan viselkedik a tartószerkezet, a ház energiagazdálkodása, homlokzata, nem lesznek jók a házak.

Az 1900-as években nem pusztán a tervező szándéka miatt lettek olyanok a házak, hanem mert ötméteres volt a leghosszabb olcsón kapható födémgerenda. Ezért a hátsó szárnyak mind ötméteresek. Amikor látszott, hogy ötméteres sávban nem lehet jó lakást kialakítani, az utca felé megcsinálták a két traktust. Vagy például a körúton belül óriási zárt erkélyek vannak, de a Bókay utcában már nem. A Közmunkák Tanácsának szabálya volt, hogy ami túlér a telekhatáron, azért fizetni kell, a bevétel ment a rakpartok építésére. A Bókayn vagy a Dankóban már nem fért bele a bérleti díjba az erkély, ott az alapbért is nehezen csengették ki.

De a homlokzatok szépek voltak, nem?

Díszlet, vakolatból. Modern építésznek gondolom magam, a házaim kemények. Ritkán elfogadható, ha az épület nem a kor nyelvén szólal meg. De azt hiszem, ha népszavazást rendeznénk erről, nem én győznék, az emberek jobban szeretik a régi homlokzatokat.

Milyen irányba vinné tovább szíve szerint a városfejlesztést?

Ha álmokról beszélünk, én nem műszaki, hanem szervezeti megoldásra törekednék. Magyarország 30 éve adós a jó lakáspolitikával, nonprofit bérlakásokkal, támogatásokkal. Ez a kerületet is sújtja. A munkásszállások felszámolása sok embert hajléktalan státuszba tolt át, sokszor látom, hogy a hajléktalanszállót munkásszállás jelleggel használják. Hiányzik a nonprofit lakásszektor is, pedig Európában a lakások 20-30 százaléka ide tartozik. Vannak lakástársaságok és lakásszövetkezetek Hollandiában, Németországban és Angliában is már az 1900-as évek elejétől folyamatosan. Az ilyen lakások díját Németországban például állami bértábla határozza meg.

A hollandoknál 900 euró egy közepes lakás díja, ebből fent lehet a lakásokat tartani, nem pukkannak le, mint nálunk, de a ténylegesen fizetett díj legfeljebb a család jövedelmének 30%-a lehet, ha több, a különbséget az állam állja. Aki pedig munkanélküli lesz, attól a teljes díjat átvállalja az állam, és nem kerülnek utcára az emberek, ezért ezekben az országokban kisebb gondot jelent a hajléktalanság is. Úgyhogy, ha álmodozhatnék, ilyen lakástársaságokat vizionálnék.

Másrészt pedig a negyedeket erősíteném. 2000-ben az volt a szándékunk a józsefvárosi negyedek kialakításával, hogy ezekben a helyi iskola körül hozzunk létre központokat, ne kelljen mindenért a központba bemenni, ezeket a magokat erősítsük. Angliában van ilyenre jó példa. S hogy mi legyen ott, arról döntsenek az emberek, közösségi tervezéssel. Nem konkrét dolgokban gondolkodnék a jövőre, hanem szervezeti megoldásban, ami ilyen irányba visz előre.

Fotók: Mile Máté