A II. János pápa téren találkoztunk a Mozgó Protkó Vidám Csoport néhány tagjával – Havas Lajosné Eszterrel, Tóthné Margittal, Hamzáné Évával, Kőhalminé Maricával, Csiszár Hildával, Stribek Ágnessel és Fila Jánosné Vilmával –, hogy gyerekkoruk és fiatalságuk éveinek május elsejéiről beszélgessünk, ami az 1960-as évekre esett. Ma már mind hetvenen felül vannak, sőt van, aki már a nyolcvan közelében, de a jó kedély, ami a „Protkós lányokat” jellemzi, sok-sok évvel fiatalabbnak mutatja őket. Engedélyükkel a továbbiakban én is csak lányokként hivatkozom rájuk. (Hauer Judittól, a Vidám Csoport vezetőjétől tudom, hogy a csapat most összesen 1300 éves, átlagéletkoruk 72,6 év.)

Eredetileg hárman jöttek volna beszélgetni, végül heten lettek, ami mindjárt meg is hozta a nótás kedvüket, és a téren rágyújtottak a Kádár-kor egyik legismertebb mozgalmi dalára, a Májusi köszöntőre:

Itt van május elseje,
Énekszó és tánc köszöntse!
Zeng és dalol az élet,
Szállj csak, zeneszó, ének,
Ébresszed a magyar népet!

Népek tavasza, téged
Hív ez a vidám ének
Béke legyen a világon

Ma már nincsenek ilyen jól énekelhető tömegdalok, amire egy tüntetésen rá lehetne gyújtani, mondták. A (szoft) proletárdiktatúra még tisztelte a minőséget, és a legjobb szerzőkkel íratták meg a dalaikat. Ezt például Kadosa Pál szerezte (Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, Kurtág György, Ránki Dezső, Schiff András mestere). Hogy jókedvükben tették-e vagy parancsszóra, nem tudni, de igyekeztek minőséget adni a gyerekeknek, akik főként énekelték ezeket. (Persze alapvetően egy elnyomó rendszer propagandájáról van szó.) A Májusi köszöntő szövegét-versét Raics István írta, aki ügyesen kerülte ki a csapdát, hogy ne szajkózza a párt propagandáját, és a pártnak is tetsző, de lényegében ideológiáktól független szöveget hozzon létre.

A Mozgó Protkó csapata egyébként szívesen nyúl vissza ehhez a korhoz, méghozzá nosztalgiával kevert abszurd humorral.

Munkások ünnepe?

Május elseje a nemzetközi munkásmozgalom ünnepnapja, az ötvenes évektől kezdve azonban a szocialista táborban már nem a munkások, hanem a munka ünnepének nevezték.

Nem mintha a kádári szocializmusban megvalósult volna a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás követelése, bár a lányok úgy emlékeznek, amikor dolgozni kezdtek 17–21 évesen az 1960-as években, még kijöttek a nyolcórányi bérből. Mire azonban családot alapítottak, mindegyiküknek másodállást kellett vállalnia. Margit kilenc lakás takarítását végezte délutánonként, kellett a pénz a családnak: a munka becsület dolga volt, de nem volt rendesen megfizetve (ebben vannak hasonlóság a mai világgal).

A puhuló, engedékenyebb nyolcvanas években már voltak vállalaton belüli vállalkozások, GMK-k, ahol egy hétvégén meg lehetett keresni egyhavi bérnek megfelelő pénzt, mondta Marica. Ha megélni, előrejutni nem is volt egyszerű, lakáshoz könnyebben jutottak és nagyobb egzisztenciális biztonságban érezték magukat (de ebben már kevés a hasonlóság a mai világgal). Vilma pályakezdőként 1300 forintot keresett, 300 forintot fizetett az albérletért, de Eszter csak 27-et, ha nem is ez volt jellemző.

Egy biztos, a Kádár-rendszer propagandája már másról szólt – a rendszer önmagát ünnepelte –, és május elsején a nyolcórás követelésekről nem esett szó.

Kötelező móka volt a felvonulás

A Pápa térről ekkor bevonultunk a lányok törzshelyére, a Ciklámen Idősek Klubjába, hogy ott beszélgessünk tovább. Milyen volt felvonulni a Dózsa György úton, a tribün előtt integetni Kádár elvtársnak, és milyen volt a virsli a vurstliban?

Éva első felvonulási emléke 1955-ös. Még babakocsiban tolta az édesanyja, állítólag integetett is Rákosinak, ezt csak a családi elbeszélésből tudja, arra azonban emlékszik, hogy rengeteg ember vette körül és Bambit is kapott.

A Bambi üdítőital (cukortartalma köröket vert a kólára) a többiek emlékeiben is mindig megjelenik. Egykor a Horváth Mihály téri templom mögötti magánüzemben készült, amíg az állam rá nem tette a kezét.

A május elseje csúcspontja ugyanis a városligeti mulatság volt ingyen virslivel és Bambival.

Vilma a Junior vendéglátó vállalatnál dolgozott. „Ki kellett menni felvonulni, mert brigádtagok voltunk. A Marek József utcából indultunk ki a Hősök terére, és integetni kellett mindenkinek. Zászló, lufi, minden volt ott, és énekelni kellett. Felléptünk, táncoltunk az emberek előtt. Amikor vége lett a műsornak, bementünk a városligeti Kéményseprőbe, a főnökasszonyunk meghívott minket ebédre.”

„67-ben a Telefongyárnál voltam, az egyik szakmám mechanikai műszerész, ott voltam tanuló. Nagy készülődés volt, és kötelező volt a felvonulás. Előtte hatalmas plakátokat kellett készíteni, amire rá kellett írni, hogy »éljen május elseje«, meg hogy honnan vagyunk”, idézi a régmúltat Éva. A felvonulók a Dózsa György úton az Ajtósi Dürer sornál találkoztak, de már odáig is sokat gyalogoltak.

Ágnes emlékszik, hogy a Diószegi utcában gyülekeztek édesanyja vállalati csoportjával – az első felvonulásokon még gyerekként vett részt. Onnan még legalább egy óra volt a Dózsa György út. „Ez akkor nem zavart. Gyerekként hatalmas feelingje volt annak, hogy lufit kaptunk a kezünkbe és énekelve meneteltünk. Ez még később is felviszi az adrenalint az emberben. A kicsik nem tudták az okát, de élvezték, hogy a szüleikkel vonulhatnak”, mondja.

Azon csodálkozom, hogyan bírták ki a sok-sok órás sétát és ácsorgást reggel nyolctól délig. „Régen mindenütt volt vécé, az út menti kocsmákba, vendéglőkbe szabadon be lehetett menni, nem volt ebből gond.” Később ő is abban a gyárban dolgozott, mint az édesanyja. „A felvonuláson tulajdonképpen a gyárat képviseltük, és büszke voltam arra, hogy én is ott dolgozom.” Akkoriban családok több generációja is dolgozott egy-egy gyárban, így került ő is a Ganz Hajtóművekhez. Ott voltak a szülei, a bátyja, a nagybátyja is, emiatt családias volt a hangulat.

A felvonulás kapcsán többször is elhangzik, hogy „kellett”. Ha valaki nem ment felvonulni, az rossz pont volt, a brigádban sem volt maradása. Igen, kötelező volt, mondják, és a vonulás maga nem volt olyan élvezetes, mert hosszú volt, százezrek vonultak fel, órákig kellett várakozni az Ajtósi Dürernél, mire elindulhattak. A Dózsa György úti dísztribün (ma már az új Néprajzi Múzeum van itt) előtti nagy felvonuláshoz szerintük leginkább az olimpiai csapatok felvonulását lehetne hasonlítani, csak ezerszer nagyobb méretben.

Nem Kádár kapta a virágot

Marica töredezett szélű fekete-fehér fényképeket mutat. Az egyiken egy teherautó platójára épített installáció tetején áll. „1977-ben a Kőbányai Textillel vonultunk, a gyönyörű installációval mi vezettük fel a felvonulást. Legfelül álltam, az emberek dobálták a virágokat.” Kádárnak? – kérdezem. „Nem, dehogy, mi kaptuk a virágokat”, mondja nevetve. A kocsin és az első sorokban a fiatalok voltak, utánuk jöttek a gyár vezetői. „26 éves voltam, a ranglétra alsó fokán. Itt éppen – mutatja az egyik képen – lelkesen éneklek valamit, mindenki rajtam röhög, nem tudom már, miért.”

A tribün – igazi szovjet találmány, a Vörös téren volt (van) hasonló – semmi másra nem alkalmas, csak hogy a magasból onnan tekintsenek le a párt és az ország vezetői. Az ismert képeken Kádár János, Biszku Béla, Losonci Pál integet a tömegnek, de a lányok nem említik őket. Olyan érzésem támad, mintha csak a tribünt látták volna jobb kéz felől, de köd burkolja azokat, akik ott állnak.

Margitnak van személyes emléke Kádárról. 1970-ben az újpesti Patyolatban dolgozott, onnan mentek felvonulni a brigáddal. „És egyszer Kádár bácsi ellátogatott hozzánk. Akkor láttam közelről, 17 évesen.” Kezet nem fogtak, nem kérdezte őket, ennyi volt az emlék. Most pedig a tribünön áll, messze fent, az arca sem látszik.

Ágnes érdekes megjegyzést tesz. „Volt abban egy csodálatos érzés, hogy ő ott fönt van, én meg itt lent dobolok, csattogok, lufizok, integetek.

Ez azonban nem politikai vélemény, mert Ágnes legalább annyira lázadó is volt, a Nagyfa galeri körébe tartozott.

Eszter 1968 körül kezdett dolgozni az Egyesült Izzóban, mellette a Vadrózsa néptánccsoportban táncolt. Ők végig ropták a felvonulás alatt, ami embert próbáló feladat volt. Mint egyedüli roma a népi táncosok között, ő cigány népviseletben vonult fel, amiben a csoport is támogatta. A fárasztó vonulás után igencsak jólesett a sör és virsli,

Mindenkinek volt egy sörjegye, arra kapta meg az adag étket és innivalót. A részletekben a lányok nem voltak biztosak, de mindez vagy brigádpénzből ment, vagy a vállalat finanszírozta.

„Ez ma már nem így van, egy majálison több ezer forintot ott kell hagynia annak, aki kimegy”, mondják. Hogy miként lett munkásmozgalmi ünnepből a szocializmusban munkaünnep, arról nem beszéltünk, egyikük sem élt a május elsejék hőskorában. Azt azonban világosan látják, mondták, hogy a rendszerváltás után egy rövid ideig a szakszervezetek ünnepe volt, majd pár év után kisajátították maguknak a pártok, és május elseje a politikai megosztottságnak esett áldozatul. Ők azonban azóta továbbra is szívesen vonulnak, ha nem is épp május elsején, de sokféle tüntetésen részt vettek és vesznek.

És végül, ha május 1., akkor Felvonulók kérték. Kíváncsi voltam, ők is találkoztak-e a Magyar Rádió és Televízió riporterével. „Persze, csak aztán nem adta le azt a számot, amit kértünk. A szőke csaj a későbbi Ablak című műsorban volt látható. Meghatározott emberekhez mentek oda, szerintem”, mosolyog Hilda.

Nyitókép: A Kőbányai Textil május 1-i autóján 1977-ben – Kőhalminé Marica archívumából. Fotók: Karancsi-Albert Rudolf