A cikk címét Fehér Nándortól kölcsönöztem. A muzsikus cigány családból származó, nagybőgőzni tanuló fiú a forradalom idején 15 éves volt. Október 23-án a Rudas Fürdőből tartott hazafelé este 10 óra körül, amikor hallotta, hogy egy teherautóról hangosbemondón toborozzák az embereket az „aki magyar, velünk jön!” jelszóval.
Fehér Mária, Fehér Nándor lánya így emlékszik vissza apja tettére: „Apu, noha még gyerek volt a forradalom idején, úgy érezte, hogy neki is harcolnia kell a hazájáért, mert ő is magyarnak vallotta magát. Rögtön felkapaszkodott a teherautóra, s már aznap részt vett a Rádió épületének ostromában.”
Apja jól elverte, mert nagyon aggódott érte
Éjfél körül szállt le az autóról, amikor igazoltatta egy rendőr, majd – mivel nem volt nála személyi igazolvány – a Honvédelmi Minisztérium pincéjébe vitte, ahol már sok embert tartottak fogva. Megígérték neki, hogy amint vége lesz a harcoknak, kiengedik.
Október 28-án Nagy Imre miniszterelnök azonnali tűzszünetet rendelt el, az eseményeket egyértelműen forradalomként és szabadságharcként értékelte. Ezen a napon engedték szabadon Nándort, akit hazaérkezésekor az édesapja jól elvert, mert azt hitte, hogy nagy baja esett.
Ennek ellenére november 1-jén nemzetőrnek állt, csatlakozott a Ferenc téri forradalmárokhoz. Rögtön fegyvert kapott, megtanították a használatára is, járőrszolgálatot látott el. Megfordult a szereposztás: a csoport több tagjával most ők igazoltattak embereket a közelben, és akinél nem volt személyi igazolvány, vagy gyanúsnak tartották, azt bevitték a Ferenc téri bázisukra. A szovjetek bevonulása, azaz november 4-e után is a csoporttal maradt.
Letartóztatására 1957. március 28-án került sor. A fiatalkorú vádlott I. fokon két és fél éves börtönbüntetést kapott. Az ítélet – mivel egyik fél sem fellebbezett – a tárgyalást követő nyolcadik napon jogerőre emelkedett. Fehér 1959. április 3-án szabadult.
A megtorlás a kávéházi cigányzenét is megszüntette volna
Már a forradalom első napján sok roma társult a tüntetőkhöz, a Rádió ostrománál is ott voltak. A további napokon egyre többen érezték szükségét az ellenállásnak, testvérek, rokonok, sógorok, barátok ismerősök szóltak egymásnak, hogy a felkelők közé kell állniuk. Voltak olyanok is persze, akik csak véletlenül kerültek be egy-egy ellenálló csoportba, de akik ott voltak, a többiekkel együtt a végsőkig kitartottak Budapesten és vidéken egyaránt.
Sokan hősi halált haltak, másokat a megtorlás idején kivégeztek, és sokuk kapott életfogytiglani ítéletet vagy 10-15 éves börtönbüntetést. Az ítéletek nagysága is mutatja, hogy milyen jelentős volt tevékenységük a felkelés során.
Ahol harcok folytak, úgy Budapesten, mint vidéken, minden helyszínen voltak roma emberek. Sokuknak csak a neve ismert, további levéltári kutatás volna szükséges, hogy pontosabb képet kapjunk a romák forradalomban betöltött szerepéről. A forradalmi helyzetben egyáltalán nem volt lényeges az ellenállók között, hogy ki milyen származású, kizárólag a közös cél, a közös eszme, az igazságosabb rendszerért való küzdelem volt az, ami összetartotta őket.
A Corvin-közben – szemtanúk becslése alapján – 50-60 roma harcolt, többnyire muzsikus cigányok, akiknek később a forradalmi részvételük miatt bevonták a működési engedélyét. Ezzel nemcsak a családok egzisztenciáját lehetetlenítették el, hanem a kávéházi cigányzene műfajának felszámolására is próbáltak kísérletet tenni, mivel az a dzsentri világra emlékeztetett.
Más helyszíneken is sok muzsikus cigány volt ellenálló. Talán még többen voltak a résztvevők között azok, akik Budapest nyomortelepein éltek, például a Mária Valéria-telepen, Auguszta-telepen vagy a Dzsumbujban, akiknek megfelelő cipőre, ruházatra sem tellett, s az éhezés is rendszeres volt náluk, annak ellenére, hogy mindenkinek volt munkája.
(Október 27-én megjelenő lapunkban folytatjuk az 1956-ban érdemeket szerző romák történetét.)
