Csanádi Gábor városszociológussal arról beszélgettünk, mi okozza ezeket a folyamatokat és mit okoznak ezek a folyamatok Józsefváros és a többi belpesti kerület életében.

Nézzük meg, hogy egy városrészt kik használják-lakják most, és milyen volt 10 éve. Ha a jobb helyzetűek aránya jelentősen megnövekedett az eltelt időben, akkor beszélhetünk dzsentrifikációról. Ez Budapesten a VII., VIII. és IX. kerületben a legjellemzőbb, másutt kisebb a mozgás. Ahhoz viszont, hogy értsük, miért történik ez a folyamat, vissza kell nyúlnunk néhány évtizeddel ezelőttre – magyarázza Csanádi.

A katasztrofális kiköltözési hullám

A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején a magasabban képzett fiatalok nagy csoportja kapott jó állásokat az akkoriban az országba érkező multiknál. Az eggyel utánuk jövő generáció már nem volt ilyen szerencsés, de akkor ott keletkezett egy üresedés, amikor egy társadalmi csoportnak nem kellett megvárnia, míg kiöregednek a munkahelyen előttük vezető beosztásban lévők, hanem fiatalként nagyot ugorhattak előre.

Ők pedig amerikai példára Budapest környékére kezdtek költözni, de nem a hagyományos, jó minőségű épületekkel rendelkező városokba, mint amilyen például Szentendre, hanem rosszabb minőségű, gyorsan felépíthető házakba, főleg az északnyugati irányban lévő településekre, családi házas, illetve sorházas lakótelepeket létrehozva ezzel. Egy idő után kinőtték a házat, de nagyobba nem tudtak költözni, mert nem telt rá, olcsóbb, alacsonyabb presztízzsel rendelkező településekre meg nem költözhettek, mert úgy érezték, hogy ott menedzser ismerőseik nem látogatnák meg őket. Már ekkor – illetve mindig is – megfigyelhető volt, hogy egy település vagy városrész társadalmi megítélése mennyire döntő szempont.

Ez igaz Józsefvárosra is: hiába fejlődik és szépül, a budai elit réteg még mindig nem mer a körúton túlra merészkedni.

Csanádiék a 2000-es években sok interjút készítettek a kiköltözőkkel, és mindenki azzal indokolta a város elhagyását, hogy ott jó a levegő, és időnként még a dombra is felküldték, hogy megnézessék vele, milyen szép a kilátás. Csakhogy az interjúk során egyre inkább kiderült, hogy az egész városból kiköltözős ötlet katasztrófának bizonyult: hiszen multiknál dolgoznak, reggel 9-re be kell érni kosztümben, öltönyben, a gyereket még el kell vinni óvodába, iskolába, időnként egy másik faluba, és reggelente úgy bedugul a Hűvösvölgyi út, hogy másfél órával előbb el kell indulni autóval, este pedig ugyanez pepitában hazafele. Ráadásul rengeteg szorongással jár, hogy egyáltalán beérnek-e időben.

Akik az igazi „vesztesei” lettek a magasabb státuszúakat érintő nagy kiköltözési hullámnak, azok az érintett kamaszok, akik azzal szembesültek, hogy egy buliba nem tudnak elmenni Pestre,

a Moszkváról fél 11-kor indul az utolsó villamos hazafelé, nem tudnak egy lányt hazakísérni, nincs valódi szociális életük.

Yuppie-knak épült luxuslakások

Ezek az akkori kamaszok, akik megtapasztalták, hogy szociális életük szempontjából mekkora csőd az agglomerációban élni, a felnőttkorhoz közeledve kezdtek el azon gondolkozni, talán mégis jobb lenne a város által nyújtott élvezetekhez közelebb lakni. Ezzel egyre inkább potenciális keresletet teremtettek, és ezzel nyomást gyakoroltak a döntéshozókra – befektetőkre és hatalommal rendelkezőkre. A befektetők érzékelték az igényt, hogy van egy erős középréteg, aki beköltözne a városba – fiatal, nem házas, nincs még gyereke, és meg tudja fizetni a minőséget, őket hívták yuppie-knak –, ezért elkezdtek nekik szánt luxusminőségű társasházi lakásokat építeni.

Később megjelent a turizmus is, azaz a rövidtávú lakáskiadás, hiszen a befektetők rájöttek, ezzel még nagyobbat lehet kaszálni.

Közben a fiatal yuppie-k családos emberekké váltak, és meglepődve szembesültek azzal, hogy a luxuslakásukkal szemben lévő ablakban az angol turista hajnali kettőig ordít részegen.

Lebontásra ítélt házból vidékre, majd hajléktalanként vissza Budapestre

Ahhoz, hogy ezeket a házakat meg lehessen építeni, le kellett bontani az ott álló házakat – magyarázza Csanádi. Mivel ezek sokszor önkormányzati lakásokból álló házak voltak, egy darabig az önkormányzat intézte a kiköltözéseket, a IX. kerületi Mester utca környéki építkezések előtt például nagyszámú lakót delegáltak még Kőbányára is. Annyira fontosnak érezték, hogy az új építkezésekhez felszabadítsák a telkeiket és az ott lakókat máshová telepítsék, hogy „megérte” olcsóbb lakásokat vennie az önkormányzatnak, és azokat használni szociális lakásnak is. Azaz ezzel áttelepítették a szociális ellátásokat igénylőket a város másik részébe.

Később az önkormányzat már lakókkal együtt adta el a házakat a befektetőknek, így a lehetséges konfliktusok súlyától is mentesülhetett. Ugyanakkor azok a kiköltöztetendők, akik ilyen módon pénzhez jutottak lakásukért cserébe, olyan összeget kaptak, amit előtte talán sosem láttak egyben. Nem volt információjuk arról, mennyit ér ez és hogyan kellene jól használni. Ráadásul vagy rosszabb minőségű lakást tudtak venni az árából vagy semmit.

Mivel ezeknek az embereknek a szülei zömében az ’50-es években, a téeszesítés elől jöttek fel a fővárosba, főleg a keleti országrészből, és a családi kapcsolataik, illetve romos állapotú házaik még megmaradtak valahol egy faluban, sokan visszaköltöztek oda, és lakhatóvá tették a házat a kis pénzből, amit kaptak.

Nem értették viszont a vidéki életet, hiszen ők már a fővárosban születtek,

nem volt mezőgazdasági munkához szükséges tudásuk, a környéken viszont nem volt számukra más munka. A falu lakói sokszor nehezen fogadták be őket, hiszen úgy látták, nem rendelkeznek a mindenkitől elvárható, vidéki élethez szükséges képességekkel sem. Ez fokozódó feszültségekhez vezetett, és idővel egy részük visszaköltözött Budapestre – akkor már hajléktalanként.

Így ütött vissza ez a metódus: szegény emberek helyett hajléktalan embereket kaptak vissza a kerületek.

Vegyes vagy homogén környezetben jobb-e lakni?

Csanádi szerint, durván fogalmazva, ez volt a korábbi kerületvezetések stratégiája: megszabadulni a szegényektől olyan módon, hogy azért ne mutassanak a híradóban képeket a kilakoltatni érkező rendőrökkel a függőfolyosón dulakodó civil aktivistákról.

A dzsentrifikáció vitathatatlanul jelenlévő tendencia – mondja Csanádi –, de a nagy kérdés az, hogy a „nem gonoszságból” megjelenő középosztálybeli nyomásra hogyan reagálnak az önkormányzatok és a helyi társadalom egésze. Kérdés az is, vajon a középosztállyal együtt – ami egyébként ténylegesen tud hatni az önkormányzatokra – abba az irányba mozdulnak-e el, hogy jobb-e mégis heterogén környezetben lakni.

„Bár mindig lesznek, akik átmennek az utca túloldalára, ha szembe jön velük egy hozzájuk képest nagyon más külsejű ember – magyarázza Csanádi –, összességében

akkor jobb a városi élet, ha választhatunk, hogy a pincekocsmába megyünk be, ahol olcsó a sör, vagy a felsőbb kategóriás helyre, és megfér egymás mellett a kettő,

mint ahogy a szegényebb és a gazdagabb ember is megfér egymás mellett.” A másik út, amikor a dzsentrifikáció során kiszorítják a szegényeket a kedvezőtlen adottságú területekre, és ezzel vagyoni és etnikai elkülönülést fokozva egyre nagyobb feszültségek lehetőségeit erősítik.

Nyitókép: Huszár Boglárka