​Magyar Péter rárúgja a magyar rendszerváltások temetőjére az ajtót és keményen bemutat Polke műtermében – meséli az egyik, Turbinában látható kép címe, és nem téved az, aki a hasonló címek olvastán masszívan közéleti tematikájú tárlatot sejt.

drMáriás régóta készíti ironikus-gunyoros képeit politikai életünk főbb szereplőiről, az álnaiv felszín alatti metsző kritika minden értő szem számára nyilvánvaló. Némileg meglepő módon azonban a művész nemcsak a szatírát, hanem a szeretetet is beazonosítja önnön képeiben: „alapvetően a legfontosabb a szeretet, tehát hogy bizonyos módon simogatja az ember, ha más nem, ecsettel ezeket az arcokat”.

A társadalomsebész

drMáriás önmagára „társadalomsebészként” tekint: „az én művészetem próbál olyan kisebb műtéteket, beavatkozásokat megvalósítani, amelyek egy kicsit javítják azt a közérzetet, amelyik a mi társadalmunkra jellemző. Rájöttem, hogy az egyén sajnos nem tudja kivonni magát se a történelem, se a társadalom eseményei alól, ekkor lett társadalmi, politikus a művészetem.” Cinikus, ironikus, szeretetteli, leíró, nagyzoló, ünneplő, skandáló, tapsoló vagy éppen nagyon-nagyon kritikus hangvételű műveinek – vélhető – hatását így írja le: „a képzőművészet is egy bizonyos szabadságélményt, játékosságot tud kölcsönözni a nézőnek. A képekből egy kis bátorságot merít, megkönnyebbül, és lehet, hogy később egy kicsit bátrabban mer felszólalni.”

Sokak szerint egy ilyen szatirikus-ironikus művészetnek a sikere abban is lemérhető, ha sokan – leginkább a megcélzott politikusok – megsértődnek rajta, ám ez az aspektus drMáriást nem izgatja: „hallottam már olyat, hogy valaki megsértődött, de ezekkel nem foglalkozom. Én azokat, akiket jelentősnek, vagy híresnek, vagy fontosnak tartok, azokat megfestem. Van, aki ezt elviseli, van, akit nem érdekel, és van, aki megsértődik. Hát most ilyen az élet.” Ezzel szemben van olyan is, hogy politikusok vásárolnak olyan festményeket, ahol némi kritikai éllel vannak ábrázolva. drMáriástól L. Simon László vett egy Lázár Jánost ábrázoló képet, de például egy másik festőtől, Nagy Kriszta Tereskovától is vásárolt már Orbán Viktor-portrét a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó.

drMáriás nem tud arról, hogy közéleti emberek egyfajta cinizmusból vennének meg egy ilyen képet: „hozzám nem jönnek politikusok, nem lehet meghatározni, hogy ki vehet képet vagy ki nem. Nem tudom pontosan, hogy milyen kódrendszer alapján szeretik vagy nem az adott képet, cinizmusból valaki nem vásárol festményt, hanem azért, mert szereti. Alapvetően a vásárlás az egy ilyen szerelmi aktus, valakinek valami nagyon megtetszik és szeretné, hogy az az övé legyen”. Az abszurd magyar közélet elég témát szolgáltat a művésznek, de nem érzi azt, hogy egy „normális” országban téma nélkül maradna: „azért nem bánnám, hogyha nem kellene ezekkel a dolgokkal foglalkozni. De egyébként dolgozom más témákkal is, művészekről készítek portrékat, és festek absztrakt képeket is.”

Szír anarchoszindikalisták a Petőfin

Mégis úgy tűnik, a politikus képeivel került legjobban az érdeklődés fókuszába, miközben zenekara, a Tudósok is új lendületet kapott: „amikor mi a Bada Dadával elkezdtük a nyolcvanas években a zenélést, performálást, akkor nagyon-nagyon radikálisak voltunk, de aztán egy olyan irányba fejlődött ez az egyébként nem kommersz zenei forma, hogy hallgatható, táncolható is lett, azzal együtt, hogy soha nem fogja leadni a Petőfi Rádió, még akkor sem, ha szír anarchoszindikalisták foglalják el, nem pedig a mai nagyon rendes huszárok.”

Fotó: Mile Máté