A katasztrófa előzményei

Magyarország földrajzi helyzete általában szerencsés, ritkán sújtják olyan természeti katasztrófák, mint hurrikánok, tornádók vagy földrengések. Az árvizek azonban időnként komoly veszélyt jelentenek. 1838 előtt is voltak jelentősebb áradások, például 1775-ben és 1799-ben, de ezek nem okoztak olyan mértékű pusztítást, mint az 1838-as.

A város akkori vezetése nem volt kellően felkészülve egy ilyen méretű katasztrófára. Bár az 1775-ös és 1799-es árvizek után építettek néhány árvízvédelmi létesítményt, például a váci és a soroksári gátat, ezek nem bizonyultak elégségesnek. Közben a város területe rohamosan nőtt: 1802 és 1830 között a pesti házak száma 2900-ról 4500-ra emelkedett. A legveszélyeztetettebb területeken általában az alacsonyabb társadalmi státuszú lakosok éltek, akiknek nem volt elegendő beleszólásuk az árvízvédelmi döntésekbe.

Az árvíz kitörése

1838 telének vége felé, március kezdetén Bécs és Pozsony térségében megindult az olvadás, és a Duna jege mozgásba lendült. A folyó Pest és Buda közötti szakasza azonban problémás volt: meder sekély és szétágazó jellegével, a számos zátonnyal és szigettel megnehezítette az áradás és a jég gyors levonulását. A sekélyebb részeken jégtorlaszok keletkeztek, melyek rövid idő alatt felduzzasztották a folyót. Január 13-án megkezdődtek a védekezési munkák, trágyából és homokból építettek gátat. Március elején a Duna jege erős olvadásnak indult, és a jégtáblák sodródni kezdtek lefelé. A Szentendrei-szigetnél azonban feltorlódott a jég, és a víztömeg felduzzadt mögötte.

Amikor Pestet az 1775-ös árvíz után védőgáttal látták el, Buda nem részesült hasonló védelemben, bár többen szorgalmazták a Duna szabályozását. Ezek közül kiemelkedett Vásárhelyi Pál, aki az Athenaeumban közzétett cikksorozatában 1838 március elején az 1775-ösnél is nagyobb áradást vetített előre. Fő okként a szabályozatlan folyómederben kialakuló jégdugókat jelölte meg.

Március 13-án este 10 órakor a vízszint meghaladta a gát magasságát, és

A hatalmas víztömeg ellepte Pest utcáit, a lakosság pedig éjjel döbbent rá, mekkora a baj. A vízszint rohamosan emelkedett, és másnap reggel már csak csónakokkal lehetett közlekedni az utcákon.

Az áradás először a belváros mélyebben fekvő részeit érte el, elsősorban a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékét. A helyzet akkor súlyosbodott, amikor a váci gát – amely a mai Lehel tér közelében húzódott – átszakadt, így északi irányból is megindult a víz a város felé. A katasztrófa március 14-én tovább fokozódott a déli, soroksári gát átszakadásával.

A folyó szétterülése miatt a vízszint átmenetileg csökkenni kezdett, ez a javulás azonban csak rövid ideig tartott: a Csepel-szigetnél feltorlódott jég újból megemelte a vízszintet. Ráadásul a Duna felső szakaszán bekövetkező enyhe időjárás okozta olvadás további vízszintnövekedést eredményezett, súlyosbítva a helyzetet.

A mentés hősei és keselyűi

A katasztrófa során sokan tanúsítottak hősies magatartást. A legismertebb közülük Wesselényi Miklós báró, aki reggeltől estig megállás nélkül mentette a bajba jutott embereket. Naplójában megrázóan írta le a látottakat: „Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én tollam és talán senkinek is tolla nem képes.

A József- és Stáció-utcákból harsogott a segélyért kiáltók lármája, ide siettünk; sokat volt szerencsénk megmenteni. Már akkor kezdettek a házak omlani és düledezni. Ezeknek ropogása, zuhanása, a vizek között emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek.
A Múzeum-, Pacsirta- s még sok más, úgymint a Tavasz-, Városmajor-, Ősz, Vadkecske-, Gyöngytyúk- utcákból soknak, igen soknak mentettük életét.”

(A Pacsirta utca a mai Rigó utca; a Tavasz utca a Krúdy Gyula utca, az Ősz utca a Szentkirályi, a Városmajor utca a Bródy Sándor utca, a Gyöngytyúk utca a mai Gyulai Pál utca, a Stáció pedig a Baross utca.)

Wesselényi mellett sokan mások is kivették részüket a mentésből. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik a tragédiát kihasználva fosztogatni kezdtek. Wesselényi naplójában említést tesz olyan „zsiványokról”, akik deszkadarabokból és egyéb töredékekből talpakat alkotva a szerencsétlenek vagyonát rabolták.

A víz tetőzése és levonulása

Az árvíz március 15-én éjjel érte el tetőpontját, amikor a vízszint 929 centiméterre emelkedett. Fontos megjegyezni, hogy azóta a Duna vízszintjének hivatalos nulla pontját egy méterrel lejjebb vitték, így az akkori 929 centiméter mai mércével mérve 1039 centiméternek felel meg. Ez az érték jelentősen meghaladja a közelmúlt nagy árvizeinek szintjeit:

a 2013-as árvíz maximális szintjénél például 138 centiméterrel magasabb.

A katasztrófa mértékét jól szemlélteti, hogy a belvárosban 203 centiméter, Ferencvárosban 260 centiméter, Józsefvárosban pedig 216 centiméter magasan állt a víz. A jég által felduzzasztott Duna vízszintje mai szemmel szinte elképzelhetetlen magasságokat ért el.

Az árvíz által elöntött terület kiterjedése is rendkívüli volt. A korabeli térképek tanúsága szerint

A Ludovika épülete éppen csak szárazon maradt, de az előtte lévő zöld területet már elérte a víz. A városban csak néhány kisebb, magasabban fekvő terület maradt szárazon.

Az 1838-as nagy árvíz emlékezetét a mai napig őrzik a városban elhelyezett emléktáblák, amelyek az akkori vízszint magasságát jelölik. Ilyen tábla található például a Múzeumkert oldalán is. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a jelölések nem mindig pontosak. Az elmúlt közel 200 év során egyes táblákat áthelyeztek, illetve az utcák szintje is megváltozhatott, így akár 50-60 centiméteres eltérések is előfordulhatnak a jelzett és a tényleges egykori vízszint között.

Március 17-én végre csökkenni kezdett a vízszint, de Pest még napokig víz alatt állt. Amikor végre levonult az ár, megkezdődött a károk felmérése.

A pusztítás mértéke

Az árvíz hatalmas pusztítást végzett. A különböző források eltérő adatokat közölnek az áldozatok számáról. Az első hivatalos jelentés szerint 151-en haltak meg közvetlenül az árvíz miatt, de ha az árvíz következményeit is figyelembe vesszük, ez a szám akár 400-500 fő is lehetett. Sokan haltak meg az át(f)ázás, a szennyezett ivóvíz vagy az átmeneti élelmiszerhiány miatt.

míg Budán főleg Óbudát sújtotta erősen az ár, ahol a házak 52 százaléka omlott össze.

Vidéken sok helyen még nagyobb volt a pusztítás. Országosan körülbelül 11-12 ezer ház dőlt össze, és emellett 5-6 ezer gazdasági épület semmisült meg. Az anyagi kár Pest-Budán és Óbudán körülbelül 20-22 millió pengőforint volt.

Az áradás következtében mintegy 50-60 ezer ember veszítette el otthonát, főként Pest lakosai közül. Ezen belül különösen súlyos volt azoknak a helyzete, akik – szám szerint körülbelül 22 ezren – minden vagyonukat elvesztették az árvíz során.

Az árvíz következményei

A katasztrófa után gyors ütemben kezdődött meg az újjáépítés. Pesten az év végére a károsodott épületek harmadát már helyreállították, és négy évvel később már alig maradt nyoma a pusztításnak. Az építőipar fellendült, de a lakbérek is jelentősen megemelkedtek, ami nehéz helyzetbe hozta azokat, akik elveszítették otthonukat.

Az árvíz hatására megalkották Pest városának első építési szabályzatát, amely meghatározta a házépítés feltételeit, beleértve az épületek maximális magasságát és az alapozás szintjét. Bár lett volna lehetőség a város jelentős átalakítására, végül csak kisebb módosításokat hajtottak végre. Például kiegyenesítettek néhány görbe utcát, megszüntettek néhány sikátort, és

Európai összefogás

A nagy árvízről szinte egész Európában értesültek, és sok helyen gyűjtésbe kezdtek az árvízkárosultak javára. Az első adakozó maga V. Ferdinánd király volt, akihez több magyar nemes is csatlakozott. Jelentős összegek érkeztek Csehországból, Lombardiából, Galíciából, Svájcból és Dániából is. Még I. Miklós orosz cár is küldött pénzt. (Ugyanő 1848–49-ben aztán Ferenc József hívására Magyarországra küldte csapatait, hogy a forradalmat leverjék, ezek után kiérdemelte az „Európa csendőre” gúnynevet.) Liszt Ferenc a bécsi koncertjének bevételét ajánlotta fel, és sok színház követte a példáját.

Tanulságok és emlékezet

Az 1838-as nagy pesti árvíz hatalmas tragédia volt, de egyben megmutatta az emberek összefogásának és szolidaritásának erejét is. Sokan úgy emlékeztek vissza erre az időszakra, mint amikor az emberek kiálltak egymásért és megmutatták legjobb oldalukat.

Az árvíz jelentősen visszavetette a város fejlődését, egyes becslések szerint 50-60 évvel.

egészen addig, amíg 1848-ban egy másik jelentős esemény felül nem írta ezt a hagyományt.

Az 1838-as nagy pesti árvíz emléke ma is él. A városban több helyen találhatók emléktáblák, amelyek jelzik az akkori vízszint magasságát. Bár ezek a táblák nem mindig pontosak az eltelt idő és a városszerkezet változásai miatt, mégis fontos emlékeztetők arra, hogy milyen ereje lehet a természetnek, és mennyire fontos a megfelelő felkészültség és összefogás a katasztrófák esetén.

Az árvíz tanulságai ma is aktuálisak. Emlékeztetnek minket arra, hogy milyen fontos az árvízvédelem, a megfelelő várostervezés és építkezés, valamint a gyors és hatékony katasztrófavédelem. Az 1838-as eseményekből levont tanulságok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Budapest ma már sokkal jobban fel van készülve az esetleges árvizekre.

Cikkünk a Hihetetlen történelem című podcast legfrissebb epizódja alapján készült, ami A jeges Duna és az árvízi hajós – az 1938-as pest-budai árvíz története címet viseli. Az alapos és élvezetes adás meghallgatható itt:

Nyitókép: Wesselényi Miklós báró. Az „árvízi hajós” emlékének. 1838. március 13. – A Wesselényi-dombormű a budapesti ferences templom északi falán. Holló Barnabás alkotása (1895; mai helyén 1905-től) – Forrás: WIkimedia Commons