Ön a Műegyetemen végzett, jelenleg ott tanít. Hogyan fordult érdeklődése az irodalom felé, s miért tartotta fontosnak, hogy Gérecz Attilával foglalkozzon?

Humán beállítódású családban nevelkedtem, nagypapám Hajnal István történészprofesszor volt. A Műegyetemet azért választottam, hogy a megélhetésünket biztosító tudásra tehessek szert. A matematika és az irodalom gyerekkorom óta érdekelt, tisztában voltam azzal, a mérnöki feladatok nem zárják ki, hogy irodalommal foglalkozzam, azonban ennek fordítottja kevéssé lett volna kivitelezhető. Édesapámat 1954-től 1956-ig bebörtönözték, aminek háttere, hogy kapcsolatban állt egy társasággal, ami kötődött egy jogi végzettségű embercsempész testvérpárhoz. Önmagában az a tény, hogy erről a társaságnak tudomása volt, feljelentési kötelezettséggel járt volna. Édesapám gyerekkoromban megosztotta a testvéremmel és velem, hogy börtönben volt, később is sokat mesélt az ottani élményeiről, tapasztalatairól. Nem ment ki a fejemből, hány és hány család ment tönkre a rendszer miatt, s szinte már küldetésemmé vált, hogy foglalkozzam ezzel a témával. Amikor megismerkedtem Gérecz Attila életével és a költészetével, nem hagyott nyugodni, hogy ne nézzek utána alaposan a történet fehér foltjainak, s illesszem a helyére a hiányzó darabokat. Sikerült megtalálnom a Svájcban élő, francia származású, a magyarok iránt szimpátiával viseltetett sógornőjét, tőle kaphattam meg – közjegyző által hitelesítve – a Gérecz-hagyaték nagyobbik részét.

A Gérecz Attila szökése című, értékes dokumentumokat tartalmazó kötetbe bekerültek a költő édesanyjának, Gérecz Ödönné Básthy Irénnek hozzá írt levelei. Ezeket miért vette fel a könyvbe, nem tartott attól, hogy túl bizalmasak?

Az édesanya leveleinek közreadásában nyomós érv volt, hogy egyrészt sok-sok információval szolgálnak az ötvenes évek hétköznapjairól, a korszak szokásairól, másrészt mint szövegkorpusz is meglehetősen erős és tartalmas. Nem merült fel, hogy a levelek nyilvánosságra hozatala sértené az intimitás határait, nem tartalmaz ilyen részleteket, ráadásul a megjelentetés előtt a még élő rokonokat tájékoztattam is erről, s ők nem emeltek semmilyen kifogást.

A Gérecz Attiláról elérhető dokumentumok arról győznek meg, hogy – mint Petőfi Sándor – nagyon romantikus, hazaszerető, a szabadságért akár önmagát feláldozni kész alkat volt. Ön milyennek látja a költőt?

Gérecz Attila rendkívül mozgékony ember volt, minden és mindenki érdekelte, fáradhatatlanul szívta magába a tudást, a tettrekészség a lételemévé vált. Katonaiskolába járt, lovagolt, vívott, úszott, nagyon jó fizikuma volt. Jellemezte egyfajta szertelenség, ellenben értelmes emberként tudta, hogy képeznie kell magát szellemileg, hogy vihesse valamire, megvalósíthassa a céljait. Nem véletlen, hogy a kamaszként elszenvedett majdnem kétéves németországi hadifogsága után röpke egy év alatt 3 gimnáziumi év anyagát sajátította el, és tette le sikeresen az érettségi vizsgát. Később vasesztergályosnak tanult, sejtette, hogy az 50-es évek szűk levegője nem kedvez az értelmiségi pályáknak. A nők körében is sikereket ért el, szerették, rajongtak érte. Egyszerre volt benne polgári öntudatosság és csibészség, vagányság, utóbbit a hadapródiskolában szedhette fel. Az irodalmi nyelvet és a börtönszlenget egyaránt jól ismerte. Nagyon muzikális volt, mesélték, hogy kamaszkorában a családi körben feltett egy Bach-lemezt és elvezényelte, kommentárokat fűzött hozzá, mi és hogyan van. Göncz Árpád méltatta őt először – a Klauzál téri Gérecz Attila-emléktábla ünnepélyes avatásán –, ő mondta, hogy „Attila mindig fiatal marad, én is fiatalemberként gondolok rá”. 

A váci börtönben – ahol egy kémkedési ügy vádlottjaként ült hűtlenség elkövetője részére nyújtott segítségnyújtás büntette miatt – elfűrészelte az ablakrácsokat, és a megáradt Dunán keresztül szökött el. Erről az esetről olvasható a könyvben egy hosszú vers.

Anélkül, hogy feleslegesen túlmagyaráznám, úgy vélem, ebben a szövegben egy kicsit a saját passiójának történetét írta meg. A vers egy-egy ponton elbizonytalanít, nem tudni, hol kezdődik a valóság és ér véget a fikció. Felidéz egy epizódot, amikor is átér a túlpartra és az őr, akivel találkozik, elengedi. 

„Ugyanakkor az egész korszak anomáliáit látva ez az egyik legfontosabb tanulság, hogy nem szabad logikát, bizonyos értelemben tervszerűséget keresnünk az államhatalom gépezetének működésében, a totalitárius rendszerben sem elhanyagolható az úgynevezett emberi tényező” – írja ön pont a taglalt vers kapcsán.

A dokumentumok, visszaemlékezések azt a feltételezést támasztják alá, hogy ez számtalanszor megtörtént. Elég csak a zárkabeli életükre gondolnunk. Hol azt tapasztalták a foglyok, hogy a zárka átkutatása nem jár együtt a füzeteik – amelyekbe a verseiket írták – eltulajdonításával, hol pedig mindenkit végigvertek, és a náluk talált füzeteket elvették és megsemmisítették. A rendszer kiszámíthatatlanul működött. Szerintem a vers nagyon szép, sajátos, egyedi lüktetése van. Sipos Lajos irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral elmélkedtünk arról, vajon milyen közegbe érkezhetett (volna) a korszak általános verstermései közt a Gérecz-szöveg. Arra jutottunk, azt az időszakot átjárta a vonalasság, jó költők, mint Illyés Gyula vagy Zelk Zoltán sem kivétel ez alól, s akkor itt van egy ember, aki ilyen bátor szöveget merészelt írni…

Faludy György Recsken élvezhette a rendszer vendégszeretetét. Az ő börtönversei és a Gérecz-szövegek között nem keresett összefüggést?

Ugyan kerestem párhuzamot a két költő szövegei között, Faludynál összesen néhány azonos élményről beszámoló börtönverset találtam, nagy részük nem ebben a témában íródott. Gérecz Attila társai, az úgynevezett Füveskerti költők szövegeivel is összevetettem, s arra jutottam, hogy bár sokuk rendelkezett hasonló kvalitásokkal, Gérecz költői hangja rendkívül markáns.

Nem irodalmi kérdés, kíváncsiságból tenném fel: gondolkodott azon, vajon ki az, aki ebben a korszakban megalkuvóvá, árulóvá vált, és ki az, aki nem, s ez a szerep, az árulóé és a hősé, hol s mint dőlhetett el?

Több tényező befolyásolhatja, ki mennyire bírja az embertelen megpróbáltatást. Sok múlhat a neveltetésén, a családi hátterén. Gérecz Attila nagyon jó fizikai állapotnak örvendhetett, a katonaiskolai előzmény nem tűnt el nyomtalanul, testileg-lelkileg nem rendült meg. A börtönben éhségsztrájkot vezetett, fegyelmi eljárás indult ellene, magánzárkába került, és soha semmi nem törte meg. Jelenleg egy másik Füveskerti költőről, Tollas Tiborról készül egy könyvem, a munkához végzett kutatásban előkerülő nevek közt nem egy akad, aki mentálisan legyengült, megbolondult.

Jól látom, hogy komoly nyomozással ért fel a kutatás?

Pontosan, levéltártól-levéltárig tartó, fáradtságos és kalandos munka előzte meg a végleges, könyvformában elérhető szöveget. A könyv elején található iratanyag lett meg a legnehezebben. Időpontot foglaltam a váci járásbíróságra, előzőleg e-mailben beszéltük meg, miért megyek, erre azzal fogadtak, hogy a keresett irat nincs a birtokukban, forduljak a váci levéltárhoz. Nem sokkal később, az ide-oda küldözgetés eredményeként a könyvtárban kötöttem ki, s azzal az információval tértem haza, hogy az iratokat rég átvitték a Pest megyei levéltárba. Ott aztán rábukkantam. A Gérecz Attila-ügy nem véglegesen lezárt történet, újabb és újabb iratok kerülnek elő és átrendezik, korrigálják, finomítják az egész történetet.

Gérecz Attila 1956. október 23-án bent ül a börtönben, november elsején szabadul ki. A halála napjáig mi történt vele? Miket csinált?

Hazament, majd otthon, november elsejétől ötödikéig lázas tervezésbe kezdett, beszédet írt, a fejébe vette, hogy lapot alapít, mindenhol ott akart lenni, még Tamási Áronhoz is elmentek, akit viszont nem találták odahaza. November ötödikén lemegy harcolni, két barátjával jön befelé a Teleki tér felől. Harcol a Blaha Lujza tér környékén, beveszi magát a Continentál Szálló padlásterébe, Molotov-koktélokat dobál, lövöldözik. November 7-én lemegy az utcára, hogy egy tankba Molotov-koktélt dobjon, de kap egy sorozatlövést, és meghal. Nem tudták máshol, mint a Klauzál téren eltemetni. A rendes temetését 1957. februárjában tartották meg. Az édesanyja folyamatosan kérlelte, könyörgött, hogy menjen el az országból, ő azt mondta, Magyarországon akar élni, író akar lenni. Sokak véleménye egyezik abban, hogy Attila nem viselte volna el az emigrációt, annyira itthon akart maradni.

Ön mivel magyarázná, hogy a hivatalos irodalmi kánon érdemben nem foglalkozik vele?

Nemhogy az irodalmi, a történelmi emlékezet sem vesz róla tudomást. Az 56-os könyvekből rendre kihagyják, pedig biztos, hogy fegyverrel a kezében esett el, tehát hősi halált halt. A hatvanadik évforduló 56-os óriásplakátjaira boldog-boldogtalan rákerült, csak ő nem. Irodalmi körökben annyiban javult a helyzet, hogy vitáznak róla, mérlegelik, jók-e a versei – összesen negyvenhárom költeménye maradt ránk. Annak idején a neves irodalomtörténész és kritikus, Tarján Tamás méltatta a műveit. Az irodalomban jártas emberekkel beszélgetve pozitív véleményekkel találkoztam, például Sipos Lajos részéről. Szerintem jó néhány kiváló, ugyanakkor fontos kordokumentumként olvasható verset is írt. Egy szigetmonostori zenekar számos versét megzenésítette, hozzá egy tánctanár koreográfiájával egész műsor alakult az én vetített-képes előadásommal. Számtalan településre vittük el pályázat útján nyert pénzből ezt a műsort, és az a tapasztalatom, hogy a legkülönfélébb gimnáziumokban figyelemmel, nagy érdeklődéssel kísérték a verseket, látszott a fiatalokon, hogy mind Gérecz Attila személye, mind Gérecz Attila költészete megfogja őket.

Fotók: Mile Máté