Pohárleszedő volt az Orczy téren, fröccsben kapta a fizetését, gyűjtötte az üres poharakat nyitástól zárásig. Félretaposott cipő vagy papucs volt rajta télen-nyáron, közben gondolt, amire tudott, mármint amire gondolni lehet ilyenkor, amikor nem történik évekig semmi, csak ürülnek a poharak, ő meg gyűjti őket, visszaviszi a pulthoz, és kapja azt a vacak bort, amit egy patkány is kihányna, de nincs más választása, gondol, amire gondol.
A Baross utca a világ tengelye, az egyik végén, az Orczy téren kel fel a nap, valahol a Kálvin tér felett megy le. Nem véletlen, hogy a nemzetközi járatok pilótái a Baross utca felett fordulnak be az összes égtáj felé. A kifutópályáról felszállva valamiért Kőbánya felett visz a légi út, aztán a Baross utca fölé érve kell betájolnia magát mindenkinek. Reggel hat és hét között óriási a forgalom, percenként kanyarodnak be a gépek a háztetők felett.
Szeretek ebben a zajban élni, mert érzem, hogy vagyok valahol, és persze arra gondolok a reggeli kávé közben, hogy melyik járattal mennék Isztambulba, melyikkel Reykjavíkba. A pohárleszedő is erre gondolhatott, mert amikor eldübörgött egy gép az Orczy tér felett, mindig elröhögte magát, hogy na, ezt is lekéstük, sebaj, majd a következő. És persze jött a következő, amit szintén lekésett, gyűltek a poharak, mentek a gépek.
Aztán épp a minap arra gondoltam, hogy Reykjavík nem lehet olyan messze, mint ahogy a Kispráterben beszélik, van oda közvetlen járat, az is a Baross utca felett fordul északra, és miután átrepült Cseh- és Németország felett, valahol ki kell érnie az Északi-tenger fölé, hogy nekivágjon annak a víztömegnek, ami elválasztja ezt az Izland nevű szigetet a kontinenstől, és ez a víztömeg akkora, hogy nem férne el annak a pohárleszedőnek az összes poharában sem, amiket egy életen át gyűjtött.
Ő valószínűleg nincs már, én viszont itt vagyok Reykjavíkban. Miután átrepültem ennek a víztömegnek egy tetemes hányadát, és elfogyott a felhőtakaró, a tenger csillogott, a nap pedig úgy süllyedt a látóhatár vízszintesébe, mint egy fuldokló, aggódni kezdtem. Keményen repültünk nyugat felé, és pár pillanatra úgy tűnt, mintha a nap a korábbi helyzetéhez képest néhány rovar-arasszal a látóhatár fölé emelkedett volna. Ebből arra a téves következtetésre jutottam, hogy az idő megállítható, ha kellő sebességgel igyekszünk nyugat felé. Aztán persze rájöttem, hogy ez marhaság.
Ugyanolyan marhaság, mintha azt javasolnám a pohárleszedőnek, hogy tele poharakat vigyen vissza a pulthoz, mert akkor visszakapja a fiatalságát. Egyébként egy nála nem sokkal fiatalabb nő néha ebédet vitt neki. Egyél, mert mindig csak iszol. Kanalat nem hoztam, mert nem engedte a férjem. Hogy egészen őszinte legyek, nem értettem a férj féltékenységét. Az Orczy téri büfé rég bezárt, a sarki szél üresre nyalta az aszfaltot, a villamossíneket, a betont, bármit, ami maradt abból a helyből. Reykjavík viszont létező világváros, sarki szelek tépázzák, és az utcák keresztmetszetében álló templom tornyába felmászva a szél nem süvölt hanem… Erre még keresem a jó szót. Üvölt?
