Bennem máig tisztán él az első napom az óvodában, amikor is anyám távozása annyira megviselt, hogy sírtam-üvöltöttem a szőnyegen, és ha egy óvónő közeledett, rúgtam és haraptam. Még az óvodavezető Ica néni szavai is megmaradtak: Csináljanak már valamit ezzel a gyerekkel! (Megoldották.)
A legtöbben hathónaposan vagy másfél éves korukban találkoznak először a bölcsődével, én majdnem ötvenévesen jutottam el ide először, amikor a velem hasonló korú, Horánszky utcai Játékvár Bölcsőde születésnapi ünnepségére elmentem.
Fél évszázad nagy idő, van mit ünnepelni rajta egy intézménynek. Egy olyannak, amiben maximum 1-2 évet töltenek ugyan a gyerekek, de sok tekintetben megalapozzák az életüket az ott történtek. Az ünnepségen természetesen nem a csöppségek vettek részt, hanem az egykori és mostani munkatársak, szülők, önkormányzati dolgozók, politikusok, barátok. A régi kollektíva tagjai láthatóan örömmel jöttek el, többségük évtizedeket töltött itt dajkaként, bölcsődepedagógusként, szeretettel emlékeztek a régi időkre.
A kerület hét bölcsődéjéből a Játékvárnak van egy különlegessége, ami nem csak Józsefvárosban számít kuriózumnak, éspedig
az altatás módja.
Itt ugyanis mínusz öt fokig a gyerekek kint alszanak a teraszon (leszámítva a hőségriadót, viharos szelet vagy magas légszennyezettséget). Elsőre ez a több évtizedes gyakorlat talán meghökkentőnek hangzik, de természetesen a gyerekeket alaposan betakarják – korábban bebugyolálták, és olyanok voltak, mint sok kicsi töltött káposzta.
Egy ideje már praktikus és meleg anorákban teszik ki őket aludni. A gyakorlatot egy korábbi gyerekorvos, Szász doktornő vezette be régen, amikor a bölcsődék még az egészségügyi intézmények közé tartoztak. Sokkal jobban és nyugodtabban alszanak a gyerekek, és az egészségükre is jó hatással van ez – legalábbis a korábbi vizsgálatok azt mutatták ki, hogy ebben az intézményben kevesebb a megbetegedés, mint máshol. A covid alatt is jól jött ez a gyakorlat, sokkal biztonságosabban tudtak altatni. Régebben a kint altatásról nehezebben lehetett a szülőket meggyőzni, ma már van olyan szülő, aki pont ezért hozza ide a gyerekét, a Játszóvár pedig ragaszkodik ehhez a hagyományhoz.
De térjünk vissza az ünnepléshez. Minden érkező kapott egy apró ajándékot, amit a bölcsődepedagógusok a gyerekekkel közösen készítettek: könyvjelzőt, szalagot, hűtőmágnest. A kedves gesztus mellé méltó vendéglátás is járt, az egyik kerületi (tanintézményként is működő) cukrászdában készült a hatalmas dobostorta, míg a szendvicseket az itt dolgozók készítették.
Az ünnepség elején Pikó András polgármester köszöntötte a Játékvár dolgozóit és a vendégeket. Azzal nyitotta beszédét, hogy amikor a bölcsőde-felújítás idején itt járt, látott egy olyan kiírást, miszerint:
Ebben a házban igaziak vagyunk;
néha hibázunk; elnézést kérünk; nagyokat nevetünk; megöleljük egymást; megbocsátunk, ha nehéz is; hangoskodunk, türelmesek vagyunk, szeretünk.
Ez a néhány kedves szó lehetne akár a kerület mottója is a polgármester szerint. Pikó legalábbis rendíthetetlenül hisz abban, hogy ebben az igazán sokszínű kerületben így kellene egymáshoz fordulnunk. És hogy tudjunk a saját hibáinkon is nevetni.
Megköszönte, hogy ebben a szellemiségben várják a kisgyerekeket és szülőket nap mint nap az itt dolgozók. Nem is tehetnének többet, jobbat Józsefvárosért, mert a kerület jövőjét leginkább az alapozza meg, ha minél több itt élő gyereknek biztosítják a boldog gyerekkor lehetőségét, akiknek – és családjaiknak – a helyi kötődése és otthonosságérzete jelenti Józsefváros következő évtizedeinek fejlődését. Ezek a kötődések az olyan intézményekben alakulnak, ki, mint ez a bölcsi.
Nem véletlenül dolgozik az önkormányzat azon, hogy a kerület gyermekbarát legyen, és ebben ezek az intézmények segítenek a legtöbbet. A polgármester megtiszteltetésnek érezte, hogy 50. születésnapján köszönthette a bölcsődét, annak jelenlegi és egykori dolgozóit.
Ezután a Józsefvárosi Egyesített Bölcsődék intézményvezetője, Koscsóné Kolkopf Judit köszöntötte a megjelenteket és mesélt a Játékvár történetéről. A bölcsőde tavaly esett át egy nagy felújításon, ugyanis a talaj egy része az épület alól eltűnt, emiatt komoly átalakítási munkákat kellett végezni. De a szülők is türelmesek voltak tavaly nyáron, és minden gyerek átmeneti elhelyezéséről, illetve ügyeleti őrzéséről sikerült gondoskodni.
A földszint teljesen megújult, megnagyobbodtak a szobák is, a felújításnál pedig megtartották a hely adottságait is. Egy ötven éve épült bölcsőde az akkori kor sztenderdjei szerint jött létre, de most sok mindent modernizáltak. Viszont a fal kék mozaikburkolata vagy a padlólap nem új, de ezt nem bánják, igyekeznek megőrizni a régi hangulatot is.
A 70-es, 80-as években a gyerekek bölcsődei gondozása még nagyon másképp zajlott. Amikor a szülő megérkezett, ruha nélkül kellett átadja a csöppséget, és nem is mehettek be a csoportszobába, a dajka átvette a gyereket, és hasonló módon adták ki délután. A gyerekek intézményi egyenruhát kaptak, és akkoriban még természetesen textilpelenkákat használtak.
Az intézményvezető mesélt a régi, mára elavult, de akkoriban haladónak számító pedagógiai eszmékről és a korszak egyéb sajátosságairól is, de mindennél szemléletesebb volt az Amíg felnőnek című 1981-es film elejének levetítése, ami az 1980-as évek elejének bölcsődei világát mutatta be, alább megtekinthető:
De forgattak itt annak idején Ráday Mihályék is a Szülők iskolája sorozat keretében. Judit mesélt arról is, hogy a gyed 1985-ös bevezetése miatt hogyan tolódott ki a gyerekek bebölcsődézési ideje másfél éves korra. Ugyancsak mesélt a rendszerváltás környékén megjelent eldobható pelenkák okozta változásról is, ami könnyebbség volt a szülőknek és a bölcsis dolgozóknak is, bár a kényelmi szempontok következtében a gyerekek szobatisztasága is későbbre tolódott.
Sokkal zártabb környezet volt még a 90-es évek bölcsődéje is, mint a mai, most már több teret kap az a szülői igény is, hogy gyermekbarátabb legyen a beszoktatás. Egyre több apuka vesz részt aktívan gyermeke bölcsődei életében és a gyermeknevelésben, és a mai szülők sokkal több rálátást igényelnek arra is, mi is zajlik az intézményben. Napjainkban nem csupán idősebbek a szülők, de jóval tudatosabbak is, ezért rendszeresek a bölcsődék által szerveznek szülőcsoportos találkozók is. Az évtizedek során a képzés is változott, a gondozónőkből kisgyermeknevelők lettek, a pedagógusképzés pedig egyetemi szintre emelkedett. Ma pedig már 6-7 gyerekre jut egy bölcsődei pedagógus, ez az arány is elég más volt a 70-es években; igaz, akkoriban sokkal több gyerek is született.
Az intézményvezető köszöntötte elődeit, és megköszönte nekik azokat a stabil alapokat, amiket tőlük kapott, és megígérte, hogy folytatják a megkezdett munkát. A filmvetítés után fotókat is vetítettek nekünk a Játékvár elmúlt évtizedeiből, majd a bölcsőde vezetője, Sebenné Horváth Mária köszöntötte az egybegyűlteket, akiknek felhívta figyelmét a kiállításukra is. A bejárat mellett van egy állandó kis tárlatuk, amihez a tárgyakat részben a Bölcsődei Múzeumtól kapták, részben privát felajánlásból, de a fél évszázados alkalomra további tárgyakat is gyűjtöttek, egykori játékokat, mérlegeket, táblákat, eszközöket.
Az ünnepség következő pontján a Palotanegyedben élő Kokas Katalin és Kelemen Barnabás zeneművész házaspár adott elő hegedűn egy Händel-darabot. Ezután kötetlen beszélgetések zajlottak, sok régi dolgozó emlegetett fel egykori történeteket és emlékeket, végül az érdeklődők egy bölcsis bejáráson is részt vehettek.
Nekem, mint aki először járt bölcsiben, minden érdekes volt: az udvari játékok, a csöppnyi bútorok, az étellift, a térdemig sem érő mosdó és a teraszon a kicsi ágyak. Ezek ugyan vasból vannak, és kb. egyidősek a bölcsődével, azonban olyan jó konstrukciók, hogy megtartották őket – csak a régi zománcfestéket kellett leszedni, kaptak egy homokfúvást és egy autófényező műhelyben autószínező festékkel kékre és pirosra fújták őket – ezt a színvilágot próbálják más elemeknél is használni –, ami után senki meg nem mondaná, hogy olyan régi darabokról van szó, amiket már a nyitáskor beszereztek. Együtt él régi és új a Játszóvárban, tradíció és modernizmus kéz a kézben jár.
Kimondottan jól sikerült, jó hangulatú ünnepség volt, nekem pedig különösen élmény volt, mert először jártam bölcsiben, és ezúttal nem is sírtam.
Boldog születésnapot, Játékvár! Még sok évtizedet!
Fotók: Mile Máté és Huszár Boglárka (homlokzati fotó)
