Papíron már létezik a Józsefvárosi Múzeum, de jelenleg még a gyűjtemény kialakításán dolgozik a múzeumi csapat, melynek az igazgatón kívül egy történész és egy művészettörténész is a tagja már.
A szakmai munka most még akadályokkal teli, a múzeum hivatalos akkreditálása folyik, ami lassú és bürokratikus – de szükséges – folyamat; és még a korábban itt működött könyvesbolt sem vitte el a holmijait. A közösségi múzeumnak szánt intézmény így is szeretett volna már előrukkolni egy olyan programmal, mely előrevetít valamit abból a koncepcióból, melyre identitását is alapozza.
Tamás Istvánnal, a múzeum frissen kinevezett igazgatójával nemrég hosszabban is beszélgettünk arról, milyen pályázattal sikerült elnyernie a pozíciót, és milyen tervei vannak.
A múzeum legelső nyilvános eseménye egy ún. pop-up, azaz átmeneti helyen zajló restaurálás volt, melyen az egykor Psota Irén gyerekkori lakóhelyét is jelentő Tömő utca 23/a ház bejárati kapujának megmentéséről tudtunk meg szakmai részleteket, minket is bevonva ebbe.
A kapu megmentésének történetébe Szarvas Koppány Bendegúz önkormányzati képviselő avatta be a tíz megjelentet, mivel abban oroszlánrészt vállalt. Feleségével egy közeli magasházban laknak, ahonnan rálátni a Tömő utcára. A képviselő felesége szúrta ki a pompás, de leharcolt kaput, és mivel a házat bontani kezdték, felvették a kapcsolatot a beruházóval és a polgármesteri hivatallal is, hogy megkaphassák a tárgyat.
Egyöntetű egyetértés volt a válasz, és még az építkezésen dolgozó munkások is segítettek a leletmentésben. A kaput a formálódó Józsefvárosi Múzeumnak ajándékozták, ez lett a gyűjteményük első darabja.
A múzeum ötlete nyomán az egyik szárnyat egy profi restaurátorral felújítják, és úgy lesz majd kiállítva a két szárny, hogy egymás mellett látszik, milyen lehetett a kapu eredetileg, és mementóként az is, milyen volt, amikor lebontották az épületet.
Egy ilyen régi tárgy felújítása komoly szakértelmet kíván. Papp Mátyás diplomás fa-bútorrestaurátor és segédje, Király Máté szombaton bemutatták, hogyan is zajlik egy ilyen folyamat. Nemcsak elméletben, hanem
a résztvevők maguk is megfoghatták a műtárgyat, a szerszámokat, és be is segíthettek az egyszerűbb munkákba,
például a szögek kiszedésébe.
Egy tárgyrestaurátor munkája meglehetősen komplex, több szakmához is kell értsen valamelyest. Mátyás alapvetően fával dolgozik, de munkái során érteni kell a fémek, zárak, kárpitok jellegzetességeiheíz is, és kell legyen művészettörténeti ismerete is.
Minden munka kicsit zsákbamacska, egy-egy tárgy restaurálásakor sokszor nem tudható, milyen nehézségekkel kell majd a munka során megbirkózni. Van, hogy takarás mögött roncsolódott anyag, láthatatlan beszakadt szegek várnak a restaurátorra, ezek jócskán bonyolíthatják a megoldandó feladatot.
Az antik bútorok javítása mellett Mátyás szakterülete az idősebb kapuk felújítása is. Ezek többnyire nem múzeumoknak készülnek, hanem mindennapi használatra, így meg kell feleljenek a modern kor igényeinek is, hiszen ma már hatalmas kulcsok helyett elektromos zárakat használunk, valamint kaputelefont.
Kezdetnek az asztalosműhely szerszámaival és kellékeivel ismerkedtünk, az ismertebb fűrészek, vésők, gyaluk és ráspolyok mellett láttunk
bunkókalapácsot és citlinget is
– az is kiderült, hogy rengeteg ilyen eszköznek még ma is használatos a régi sváb neve, a középkorban ugyanis az asztalosszakma és a művészi bútorkészítés legnagyobb mesterei németek voltak szerte Európában.
A jó munka alapja a jól karbantartott szerszám,
végignéztük, hogyan kell megélezni egy gyalu pengéjét
több lépésben: vizes és olajos kővel fenve, utána a rejtélyes nevű Arkansas-kővel, végül bőrszíjjal a maradék sorját is leszedve.
Az első munkafázis a megtisztítás volt, a kaput meg kellett szabadítani a szögektől, a kapubehúzótól és a kaputelefon zsinórjától és annak vezetősínjétől. A zárat takaró lemezt is kioperálta a szakember, majd magát a zárat is. Mivel szombat délelőtt volt,
ideálisabb időpontot nem is lehetett volna választani egy kis flexelésre.
Ennyiben lehetett ápolni a vidéki Magyarország ma élő hagyományait.
A kapu közepén a kukucskálóként szolgáló fémrácsot és a pántokat is megmentik egy ilyen munka során, ezeket az elemeket is le kell tisztítani, majd felületkezelni és festeni – a restaurálási gyakorlatban általában fekete színűre.
Ha hiányzik az eredeti kilincs vagy zár, esetleg az egykori díszítések, akkor régi fényképek után kutakodva, esetleg
a környéken található régi épületeket keresgélve lehet tippeket szerezni,
milyen is lehetett az eredeti tárgy. Ezeket külön szakemberrel is le lehet gyártani, egy speciális rácsot vagy kilincset például egy ötvössel.
Ezután – ha nem is a teljes felületen –, a lekopott festék eltávolítása következett: hőlégfúvó segítségével a fedőfestéket fel lehet lazítani, majd lekaparni. Ezután különböző finomságú csiszolópapírral (ennek is van sváb neve, amit jobban ismerünk is: smirgli) leszedik az olajos és enyves részeket, majd következik a fa kezelése különböző pácokkal, olajokkal, alkohollal, egyes esetekben lazúrfestékkel.
Nem mindegy, milyen fával van dolgunk, máshogy viselkedik a fenyő és a tölgy is. Esetünkben a felső réteg a keményebb tölgyből készült, ezekre nem kell lazúrt tenni, egy szép pácolással az eredeti színeket is vissza lehet állítani. A pác higításával elég különböző árnyalatok érhetők el – ezt be is mutatták nekünk.
A meglévő díszítések megtisztítása sokkal macerásabb folyamat, és akkor még nem beszéltünk a hiányzó elemekről. Jobb esetben a meglévő darabok alapján ezek rekonstruálhatók, ilyenkor külön ki kell vágni, vésni, faragni – fémelemek esetében fémműves szakemberrel legyártatni.
Nemcsak a díszítések szorulnak pótlásra, de általában vannak más hiányzó, elkopott részek is, itt például az ajtó élét is ki kellett pótolni: kivágva a sérült részt és friss faanyaggal pótolni.
Néhány hétbe is bele fog tellni, míg ez a kapuszárny elnyeri régi-mai formáját és állapotát, és különösen jól látszik majd a két szárny kontrasztjából, milyen aprólékos munkáról is van szó.
A gyakorlati foglalkozás után Papp Mátyás előadást is tartott a közönségnek a kapumentésről, bemutatta néhány korábbi munkáját – többek közt egy hatalmas kétszárnyú tatabányai fakapu, néhány terézvárosi bejárat és egy 1901-es budakeszi sváb portál restaurálását –, amelyekkel 2014 óta foglalkozik.
Szerencsére az utóbbi évek kastélyfelújításai rengeteg munkával látta el őt is és az egész szakmát, ma már megengedheti magának, hogy ne kelljen mindent elvállalnia, csak azokat a feladatokat, ahol nem kell vállalhatatlan kompromisszumokat kötnie. Rengeteg munkát helyszínen kell végezni, ami meglassítja a haladást, egy műhelyben könnyebben megy a munka, de ez nem mindig megoldható.
A Józsefvárosi Múzeum formálódó gyűjteménye további tárgyakat keres, aki szívesen adományozna, az keresse őket bátran.
Már kaptak újabb tárgyat is.
A születőben lévő intézményre figyelni fogunk, mert izgalmas projektről van szó; ha elkészült a kapu, biztosan visszatérünk és bemutatjuk a Józsefváros Újság közönségének.
Végül még egy adalék: a tárgyrestaurátorok képzése szintén a kerületben zajlik, a Tündérpalota épletében a Könyves Kálmán körúton, amelynek történetét cikkben idéztük fel:
Címlapi fotó: Huszár Boglárka
