Beszélgetésünket a H13 Roma idolok portrékiállításának képei között kezdjük, az itt látható roma nagyságok közül ki áll önhöz a legközelebb?

A józsefvárosi gyökerű Péli Tamás festő – a születésem évében halt meg –, akinek a cigányság eredetéről megálmodott pannója mélyen belém rögzült, a szintén festő Szentandrássy István, Choli bácsi (Daróczi József) és Lakatos Menyhért, akik a roma mozgalmat a 70-es években elindították. Akikkel pedig találkozhattam is, azok közül Daróczi Ági, aki egyetlen nőként állta a sarat e férfiak között, Snétberger Ferenc, Lakatos Klára, Varga Erika (Romani Design) és Kalla Éva hatott rám leginkább mások mellett.

Így érthető, hogy az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány munkatársa lett.

Szentendrén a ferences gimnáziumba jártam, sokáig nem is gondolkodtam az identitásomon, mert cigánynak lenni természetes, mint halnak a víz. Az Uccu 12 éve jött létre a 2008-2009-es, romák ellen elkövetett gyilkosságok után, én csak később, már a diploma után csatlakoztam. Ez egy roma szervezet, bár nem roma munkatársunk is van, missziónk a párbeszéd a roma és nem roma emberek között, hogy elfogadóbb társadalomban élhessünk együtt.

Önön azt látom, nem lehet kétséges, hogy romaként is pont éppen olyan értékes az ember, mint bármilyen más örökséggel.

Nekem sok évnyi terápiába telt, mire feldolgoztam, hogy mások szemében nem érek annyit, mint ami az igazi értékem, és a tanulmányaimon kívül az Uccu segített, hogy meglássam az összefüggéseket. Sok munka és szerencse is van ebben, hogy ide eljutottam. Bőven ért hátrányos megkülönböztetés engem is. Olyan egyszerű dolgok, hogy a boltban követ a biztonsági őr vagy ok nélkül kipakoltatják a táskámat. Nem egyedülálló esetek ezek, minden roma fiatal átesik ilyesmin. Az Uccu foglalkozásain megbeszélhetjük ezt, és hogy miként lenne jó ilyen helyzetben reagálni. Sokszor elbagatellizálják, hogy akár egy értelmiségi roma fiatal is min megy keresztül. Ezzel együtt kell élni, a mi életünkben nem fog megváltozni.

Miért ilyen pesszimista?

Nyilván minden éremnek két oldala van, de nem fog tetszeni a válasz. A nem cigányok gyakran nem ismerik fel, hogy mi kényszerülünk arra, hogy az ő világuk rendszerében éljünk. Ők szabják azokat a feltételeket, hogy mikor vagyok elfogadva, s mikor nem, és ezen nem tud csak úgy átlépni még egy roma értelmiségi sem, mert nem kapja meg ugyanazt a társadalmi megbecsülést, mint egy nem roma, még ha ugyanazokat az akadémiai fokozatokat érte is el.

Az Uccu mit tehet ez ellen?

Főként iskolai foglalkozásokat tartunk alapvetően nem roma gyerekeknek. Három csoportunk van, Pécsett, Miskolcon és Budapesten, már Ózdon is kapirgáljuk a talajt. Miskolcon a legnehezebb, ott nem engednek be minket az iskolákba, bár minden programunk ingyenes. Ugyanakkor Pesten sok helyre hívnak bennünket, mi pedig a Laudertől Csepelig bárhová elmegyünk. Józsefvárosban a Lakatos Menyhért Iskolában voltunk már többször (ma már hivatalosan Deák Diák Ének-zenei Általános Iskola és Gimnázium Bauer Sándor utcai Tagintézménye a neve – a szerk.). Romákhoz is járunk, oda is ugyanazt a programot visszük, de teljesen más dolgok kerülnek előtérbe. A nem cigány gyerekeknél az az elsődleges, hogy ismereteket adjunk át a cigányságról, mert semmit nem tudnak róla, és a sztereotip nézeteket is piszkálgatjuk.

A roma fiatalok mivel szembesülnek?

Az identitásuk megerősítése hiányzik nekik, és hogy tudják, hogyan érdemes reagálni egy egyértelműen diszkriminációs helyzetben. Felnőtt nőként is mindennap küzdök a tehetetlenséggel, amikor ilyen szituációba kerülök. Nem kell, hogy belém kössenek az utcán, az is megalázó, amikor egy hivatalban állnak másképp hozzám, mint a nem cigányhoz. Ilyenkor nem érvényesíthetem az érdekemet ugyanolyan öntudatosan, mint más, mert azonnal azt mondják, agresszív cigány vagyok. Tisztában kell lennem azzal, hogy ilyenkor én az ismeretlen másik szemében nem Pocsai Betti vagyok, hanem egy cigány, és ő ennek alapján ítéli meg helyzetet. Így működik ma a társadalom rendszere.

Akkor nyelni kell vagy az asztalra csapni?

Nincs két egyforma eset, de meg kell próbáljuk a leghiggadtabb módon kezelni a helyzetet, és elmagyarázni – de kinek és miért is tartozom én ilyenkor magyarázattal? –, higgadtan reagálni és igyekezni eltávolodni a helyzettől. A saját bőrömön is tapasztalom, mit sütnek rám, ha nem tetszik, hogy kiállok az igazamért. Vagy behúzhatom fülem-farkam, merthogy rólam minden lepereg, s közben belenyomorodok, mert nem tudok kiállni magamért. Ezt sokan nem értik, és elismerem, egy átlagos nem cigány embernek nehéz belegondolnia abba, min megy keresztül egy cigány ember.

A nyomorgó, a beteg, a sérült emberek helyzete is idegen az átlagembernek.

Igen. Azért dolgozunk, adunk át ismereteket, segítjük a nyitottságot, hogy nőjön a társadalom érzékenysége, és megfelelően legyenek kezelve az ilyen helyzetek.

Ma a politikai korrektségre hivatkozva mintha zavar lenne sokak fejében, hogy egyáltalán szabad-e a különbséget látni az emberek között?

Én PC-gondolkodó vagyok, de ha egy ortodox zsidó jön velem szemben, nagyon is jól tudom, hogy ő ortodox zsidó. A PC, a politikai korrektség nem arról szól, hogy elkezdünk színvakot tettetni, és nem veszünk tudomást arról, hogy a másik honnan jön. Ha nem akarjuk látni a kisebbségek eltérő létezését, az ugyanúgy ellenük fog fordulni, mint a mostani rendszerszerű rasszizmus.

Néha a fagyi visszanyal. A rendszerváltás idején a határmenti osztrák áruházakban „magyar ne lopj” táblák figyelmeztettek a magyarok érkezésére. A nem romáknak lehet tükröztetni, hogy ők is kerülhetnek hasonló helyzetbe, hogy milyen igazságtalan az előítéletes szemlélet?

Nem mondhatok ki ilyesmit, mert az kívülről jön, és az kell, hogy a fiatalok fejében szülessenek meg ezek a gondolatok. Inkább rávezetem őket a felismerésre, én ehhez tudok segítséget adni. Lehetek kiskertész és ültethetem a magokat, meg is locsolhatom, aztán el kell jönnöm onnan, és hagynom kell, hogy a megértés növénykéje kidugja a fejét. Később a körülötte élőktől is függ, engedik-e a naphoz, locsolják-e rendesen.

Mi a nem-formális oktatás módszertanával dolgozunk, játékokon keresztül visszük be ezeket a témákat, soha nem frontális oktatással. A másfél órás foglalkozás elején már azon meglepődnek a gyerekeknek, hogy körberakatjuk a székeket és beszélgetünk, játszunk, az iskolában nem ehhez szoktak.

Minden játékban, foglalkozási elemben van hívószó, ami felhozza a megismerendő témákat, amiket a kérdéseik alapján, beszélgetésekben, a személyes történeteinket is megosztva dolgozunk fel.

Egy adott roma identitásképet adnak át, hogy a romák ilyenek vagy olyanok?

Vannak tények, hogy honnan erednek a romák, hányan élnek Magyarországon, milyen csoportjaik vannak, vagy kik azok az emberek, akik a kiállítás falán is láthatók. De arról is beszélgetünk, hogy én hogyan érzek cigányként, és hogy ez adott szituációkban mit jelent.

Ritkán tudunk visszamenni ugyanahhoz az osztályhoz, hogy lássuk, igazából mi is történik később, ezért találtuk ki, hogy a VIII. kerületben városi sétákat tartunk. Kimozdítjuk őket a komfortzónájukból, mi elmentünk az iskolába, ti gyertek el a cigány kerületbe, amire mindenki azt mondja, ide nem lehet bejönni, mert veszélyes. Szeretnénk megmutatni Józsefváros igazi arcát. Kár, hogy a roma helyek, mint a Roma Parlament vagy a Napház, már nem működnek, oda nem mehetünk.

A tényeknél fontosabb a tapasztalat?

Amit az Uccuban csinálunk, az érzelmi munka is. Hogy ezekről a dolgokról érintettként hajlandó vagyok mesélni (akár ebben a beszélgetésben is), beengedni egy bizonyos szintig a magánszférámba, vagy erről foglalkozást tartok az iskolában, ez mind érzelmi munka. Aki kisebbségiként átéli az elnyomást, nagyon szeretné, ha a többiek megértenék, valójában nem a mi felelősségünk, hogy oktassuk ezeket a témákat, ezt nekik kellene felvállalniuk. Adhatok kapaszkodókat, de csupán azért, mert cigány vagyok, ne velem szemben támasszanak elvárásokat, hogy folyamatosan készen álljak arra, hogy a cigányságról bármilyen szinten beszéljek.

De ön roma aktivista is, nem?

Nálam sokkal hangosabb aktivisták is vannak, a segítő munka azonban teljességgel az identitásom része: úgy szeretek gondolni magamra, hogy kertész vagyok.

Milyen lenne az a világ, amiért dolgoznak?

Most egy utópiát kérdez? Tudom, hogy ez nem az én életemben fog megvalósulni. Azért viselem a szívemen az ifjúság ügyét. Ha egy kis telepi cigánygyereknek vagy bárkinek csak egy hajszálnyit segít, hogy én egyszer tartottam egy foglalkozást 20 embernek, akkor én azt meg fogom csinálni, hogy azoknak a srácoknak könnyebb legyen.

Nyitókép: Mile Máté