Szerdán délután kis ünnepséget szervezett az önkormányzat Éva otthonában, aki december 24-én töltötte be 90. életévét. Az eseményen az ünnepelt családján – és a sajtó két munkatársán – túl az önkormányzat egy dolgozója, Holmár Ágnes mellett Erőss Gábor alpolgármester jelent meg, mint a környék önkormányzati képviselője. Utóbbi hivatalosan is köszöntötte a szép kort megélt Évát, aki életéről is mesélt a bő háromnegyed óra alatt, amit vendégségben töltöttünk nála.

A kedves szavak mellett egy szép virágcsokrot és egy emléklapot kapott Éva, aki szellemileg olyan friss, hogy magamnak sem kívánhatnék különbet nemhogy 90 évesen, de akár 50 éves koromban is. Szabadidejében keresztrejtvényfejtéssel „tartja karban” magát. Az agy fogaskerekeivel ellentétben azonban a csigolyái már nem a régiek, nyolcórás gerincműtétre volt szüksége, hogy fájdalmait enyhítsék, porckorongjai közül nincs már meg mind, és az egyensúlyérzéke sem a régi. Otthonában járókerettel közlekedik, ha pedig a nem messze lakó lányához látogat el nagy ritkán, akkor szükség van a kerekesszékre is.

Éva mesélt a régi időkről is, dőltek belőle az érdekesebbnél érdekesebb történetek. A vidékről Budapestre került nő életében 42 évesen nagy változás állt be. Az elvált asszony kicsi gyerekkel új szakmát tanult ki, mert úgy érezte, egy keresetből nem fog menni, hogy gyereket neveljen, iskoláztassa lányát, és a lakást is fenntartsa. Ezért másfél év alatt három tanfolyamot is végigcsinált, kijárt Pesterzsébet túlsó végére is azért, hogy megszerezze a hivatásos jogosítványt, majd a gyakorlati autósoktató és KRESZ-oktatói kurzusokat is abszolválta. Jogosítványa ugyan már 36 évesen volt, de hogy taníthassa is a vezetést, szükség volt ezekre a tanfolyamokra. Az autós rutinnal persze nem volt gondja, „én autóban születtem és autóban nőttem föl” – mondja, mivel már az apja is oktatta az autózás csínját-bínját az MHSZ-nél. Ennek köszönhetően Éva már 14 éves korában megtanult vezetni, rendszeresen ő állt be a garázsba a kocsival otthon, ha apja hazaérkezett valahonnan.

Női oktatóból ma is kevés van, régebben sem volt ez másképp, az ATI (Autóközlekedési Tanintézet) 132 fővárosi oktatójából tizenketten voltak nők. Éva pedig a Dankó utcai telephelyen tanította a jogosítványt szerezni vágyókat egészen a rendszerváltást követő évekig, amikor is 60 évesen nyugdíjba ment. Szeretett itt dolgozni, noha nem volt egyszerű bekerülnie. Miután minden vizsgája megvolt, bement a Dankó utcai ATI-ba, ahol azonban elutasították, mondván, nincsen felvétel. Pedig Éva vállalta volna azt is, hogy több műszakban dolgozzon.

Ezután a Baross utcai ATI-központnál járva látta, hogy ki van írva plakáton, hogy oktatókat vesznek fel. Több se kellett neki, bement, beszélt az igazgatóval, akire „az összes keserűségét ráborította”. Másfél órán át beszélgettek, és meggyőzte az elöljárót, hogy alkalmas a feladatra. Oda is telefonált a Dankó utcai iskolavezetőnek, hogy vegyék fel Évát, aki bizonyított is: 10 hónappal később már ő volt a csoport legjobb oktatója 115%-os hatékonyságot produkálva, kiemelt prémiumot és fizetésemelést is kapott legott.

Éva egyébként Abádszalókon született és a középiskolát Törökszentmiklóson végezte, másfél éven át járt be minden reggel a városba iskolába, ami nem volt könnyű. 15 éves koráig ő volt az osztály eminense, de a bejárás nagyon nehézzé tette a tanulását, lemaradt. Orvos szeretett volna lenni, de belátta, ahhoz nincs meg a kellő tudása, hogy sikeresen felvételizzen, a tanári pálya érdekelte viszont. Négy félévet végzett az ELTE matematika szakán, de abbahagyta, és dolgozni ment. Rájött, nem tudja elképzelni, hogy évtizedeken keresztül ugyanazokban az osztályokban tanítson nyolc éven át, és az a matematika is, amit tanult, távol állt tőle, ugyanis egész más dolgokat tanultak, mint amit később oktatni kellett volna. Ő a középiskolás években egyébként is humán gimnáziumba járt, nem reálba, neki ez nehezebben is ment. Inkább banktisztviselői állást vállalt, de dolgozott titkárnőként és jogi előadó is volt az IKV-nál.

onnan ment nyugdíjba. Eleinte állami autón oktatott, egy Skoda 100-ason, később a saját Ladáján. „A kocsim háromszor annyit keresett, mint én” – mondja, mert átalánydíjat fizettek érte, és ha okosan használták az autót, bizony megérte a saját gépjármű. A mai benzinárak és szervizárak mellett persze már sok minden máshogy megy, nem is biztos, hogy ma megéri – de akkoriban jó volt. És azokban az időkben mértek mindent a munkájukon, a teljesítményüket és az oktatási módszert is. Ebből az derült ki, hogy Éva és tanítványai használják fel a legkevesebb pótórát. Köszönhető ez annak, hogy aktívan kihasználták az órákat, és Évának is volt érzéke ahhoz, hogy ha egy nebulója vizsgadrukkos volt, tudta, hogyan kezelje azt. Volt olyan női tanulója, aki „nem tudta magáévá tenni az autót”, félt a vezetéstől, pedig nem volt tehetségtelen. Őt azzal sikerült végül meggyőzni, hogy tulajdonképpen az autó is csak olyan, mint a háztartási gépek, csak nem a konyhában, hanem az utcán használjuk, és ha az előbbieket tudja programozni, használni a tanuló, ez is menni fog: annyi a különbség, hogy itt karok és gombok helyett pedálok és kormány van. Innentől működött minden, és a tanulóból nagyon jó autós lett.

Éva 1961. február 3. óta lakik Népszínház utcai lakásában, egy gangos bérház első emeletén. Bár volt idő, amikor szívesen elköltözött volna innen, de jó helyen van a ház, hiszen

„a Déli pályaudvart, a Keleti pályaudvart, a Nyugatit én itt egy vonallal, egy viszonylatban meg tudtam közelíteni. Később a metróval az összes munkahelyemet meg tudtam közelíteni. Itt van a Teleki piac, a Rákóczi téri piac, a Nagycsarnok sincs messze.

És nem utolsó szempont volt az sem, hogy a gangos ház második udvarán volt beállóhelye az autójával, oda épített egy kis garázst is, ahol a saját – oktatásra átalakított – Ladáját tartotta.

Évából csak úgy dőltek a régi történetek, rengeteg tanítványa volt, öröm volt hallgatni, ahogy sztorizott róluk, de azt is elmondta képviselőjének, mivel nem elégedett most a kerületben, a köztisztaság és a zaj volt az a két terület, amit kritikával illetett Józsefvárosban. A jó hangulatú megemlékezés – melyen üdítővel és aprósüteményekkel vártak minket házigazdáink – végén Éva megköszönte a látogatást, és látszott rajta, hogy őszintén jólesett neki.

Én pedig személy szerint nagyon örülök ennek a találkozásnak, egy kedves és erős ember életének mozzanataiba pillanthattam bele, és mindenkinek ilyen autós oktatót kívánok.

Címlapi fotó: Huszár Boglárka