„Elbűvöl, elgondolkodtat, reflektáltat önmagadra, én nem hiszem, hogy extra üzenetnek kéne lenni ebben a kiállításban” – válaszolja Ádám egyszeri (vagy többszöri) tárlatlátogató az esemény üzenetét firtató kérésre. Valamit csak ki kell írni a meghívóra, verbálisan is képbe helyezni az érdeklődőt a tekintetben, hogy mit is látunk, azonban a szavak, mint már oly sok esetben,
itt is cserben hagyják a művészetet mint olyant értelmezni óhajtót.
Annyi biztos, hogy a négy művész – Bárány Lili, Balázs Kitti, Farkas Aliz, Várhelyi Valentina – képeiből összeállt mix beszívja az embert, az alkotások elgondolkodtatnak vagy csak szimplán esztétikai élvezetet okoznak (már azok, amelyek szépek akarnak lenni, és nem valamiféle dacos-punkos hevülettel mutatnak fityiszt a konvencióknak, mert itt bizony olyan is akad).
Várhelyi Valentina a megnyitón egy plexidobozba szorulva hajtott végre perfomance-t, a megjelentekre meredő szeme egyszerre volt vádló és kérdező, egy új, ismeretlen világra rácsodálkozó. A kirekesztettséget, vagy egyfajta belső menedéket jelképező kalickából kinéző művész jelenléte mindenesetre meglehetősen zavarba ejtő volt. Ő egyébként a tündérmesék, a folklór és az önreprezentáció tengelyén határozza meg munkásságát, ez utóbbi fogalom egyébként azért is merült fel, mert az alkotók zöme roma, a cigányok megjelenése/megjelenítése pedig sokat tárgyalt kérdésnek számít mostanában.
„Van valami egzakt üzenet, amit még próbálok felfejteni, csak még nagyon nagy a tömeg, s nem jutottam el odáig, hogy igazán befogadjam az egészet, de az biztos, hogy engem vonzanak a képzeletbeli világok, a belső én, és az ezek közti utazások” – mondja Gellért azon igyekezete közben, hogy a tömegben borospohárral egyensúlyozva próbáljon hülye kérdésekre válaszolni. Egyébként valóban nagyon sokan eljöttek, az Facebook-eseményre 664 ember jelzett vissza, ennyi ember persze nem fért volna be a Burába,
de az biztos, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni.
Nem tudom, hogyan csinálják, de ez már a sokadik olyan tárlat, amin egyszerűen nem lehet elférni, és ez jó, innen is grat a szervezőknek. Valószínűleg egyébként jó helyre nyúlnak akkor, amikor fiatal, de már jegyzett, széles ismeretségi körrel és ismertséggel rendelkező kurrens művészeket hívnak kiállítani rendre. Jó látni a fiatal arcokat, csillogó szemeket, mintha lenne még remény, pedig dehogy.
„Van ez a nyomtatott vászonkép, itt libeg előttünk a légmozgástól. Olyan, mintha mozogna a rajta lévő nőalak. Nem tudjuk, hová néz, mivel háttal van nekünk, de nekem olyan kicsit, mintha magába nézne inkább, és az is eszembe jut, lehet, hogy mi vagyunk a hölgy, aki itt titokzatosan áll” – fejtegeti Farkas Aliz egy munkáját Dóra, aki maga is alkotó. A kép
kissé melankolikus hangulata
nem feltétlenül pozitív emlékeket ébreszt benne, de ez belefér. „Szeretünk szomorú dalokat hallgatni meg szomorú dolgokat nézni, és néha mi is elérzékenyülünk, de belelátni a művész fejébe, hogy mi lehetett az ő gondolata, háttere, hogy elkészítsen egy képet, nem feltétlenül muszáj. Engem tökre megijeszt, mint alkotót, ha azért nézik az emberek a képeimet, hogy miért csináltam, vagy mi volt a célom ezzel, és nem csak azért, mert tetszik nekik” – mondja Dóra.
Az alkotások szóbeli szintetizálása dr. Majtényi László szerint is nehézkes: az MTA jogtudós doktora szerint – ő inkább közéleti témákban szokott megnyilatkozni – ez majdnem lehetetlen feladat. „Borzasztóan nehéz verbálisan, szavakkal megragadni egy képzőművészeti alkotást. A szememben mindig a kép vagy a tárgy elsődleges. A legkiválóbb műkritikusokkal is ugyanígy vagyok, hogy engem a kép érdekel, nem annyira az, amit mondanak. Volt már rá példa, hogy nyitottam meg képzőművészeti kiállítást, de
nagyon-nagyon sok munka és kínlódás, hogy az ember nyelvileg megpróbáljon valamit visszaadni abból, amit a falon lát.”
A felvetésre, miszerint a kiállítást megnyitó személy ilyen esetekben úgy jár el a legjobban, ha nem a képekről vagy az alkotóról, hanem saját magáról beszél, jelzi, hogy ő nem ehhez az iskolához tartozik. „Ez is egy megoldás, igen. Én megpróbálok a képről írni, nem saját magamról. Nyilván biztos benne van az ember maga is, de embert próbáló feladat festményről beszélni. Van egy ilyen kiválósági szint, minél jobb valami, minél öntörvényűbb, annál nehezebb szóban visszaadni” – mondja a jogtudós.
Nem is próbálkoznánk tehát itt ezzel tovább, legjobb, ha ön is ellátogat a Bura Galériába erre a szerteágazó kiállításra!
- „Ezt az érzést ne kelljen felülírnom a jelennel” – kiállítás a Bura Galériában
- Kiállító művészek: Bárány Lili, Balázs Kitti, Farkas Aliz, Várhelyi Valentina
- Kurátor: Agócs Gyöngyvirág
- Kőfaragó utca 5., Budapest VIII.
Fotók: Mile Máté
