Kovács Károlyt és feleségét, Buri Adélt közel öt éve ismerem, egy házban, ugyanazon a folyosón lakunk. Olykor, ha összefutottam velük, megdicsértem a gyerekeiket, hogy milyen szépek, de mélyebben soha nem beszélgettünk. Egy hónappal ezelőtt az egyik barátnőmtől kaptam egy felvételt az együtt muzsikáló házaspárról. Kapva kaptam az alkalmon, hogy bemutassam őket lapunk olvasóinak.

Csak keveseknek adatik meg, hogy házaspárként kettesben muzsikáljanak. A pandémia miatti lezárások előtt a Zóna nevű kávézóban, idén pedig a Matild Palace-ban, azon belül is a Cafe et Cabaret-ban, az ötcsillagosnak és aranykulcsosnak minősített szálloda kávézójában kaptak lehetőséget klasszikus és popzenével szórakoztatni a vendégeket. Károly szólózott, Adél zongorán kísérte.

A muzsikus családokban azt mondják a feleségek, ha a férj indul muzsikálni (azt a kifejezést sosem ejtenék ki a szájukon, hogy munkába megy vagy dolgozni): készítik az urukat, inget vasalnak, kiszolgálják…, s ami ilyenkor szokásos. Adél pedig azt mondja:

Muzsikus családban születtek. Adél szüleinek mindkét oldalról muzsikusok voltak a felmenői, ahogyan Karcsinak is. Adél szülei már nem élnek, Károly édesanyja a jászkiséri Kökény-Duka zenészfamíliából származik, klarinétos édesapja már nyugdíjas, az ismert Kovács nevű muzsikusok rokona.

Mint általában a muzsikus cigány férfiak, Károly is muzsikus cigány lányt szeretett volna feleségnek. Jól választott, remekül sikerült házasság az övék. Tíz éve élnek együtt harmóniában, két gyermekük még pici, de már most kitűnik, hogy okosak és tehetségesek.

Adél a zeneiskola elvégzése után nem intézményi keretek között folytatta a tanulmányait, az egyik legjobb bárzongoristától, nagybátyjától, Berki Artúrtól sajátította el a műfaj csínját-bínját, fortélyait.

Karcsi nem akarta édesapja hangszerét továbbvinni. Jászkiséri nagypapája vette észre, hogy mennyire odavan a gyerek a bőgőért. De mivel kicsike volt még, ezért kisbőgőt kapott, és megmaradt ennél a hangszernél.

A Rajkó Zenekarban tanult a műfaj legjobbjaitól, Mocsár Ferenc Pepe és Szekfű Károly neves csellóművészektől. A kategóriás előadóművészi besorolást szerzett és sok neves prímás bandájában muzsikált. Majd egy három évre szóló szerződést kapott Japánba, Yokohama városának egyik éttermébe. „Felemelő érzés Japánban magyar muzsikus cigánynak lenni. Ott a klasszikus zenészek imádják a magyar cigányzenét és nagyra értékelik a cigányzenészeket is. A hegedűsök a tokjukban hordják Lakatos Sándor és Roby Lakatos fényképét. Még magyarul is megtanultak néhányan” – meséli Karcsi a japán élményeit.

Milyen jó volna, ha hazánkban is hasonló megbecsülésnek örvendhetnének! Még 80-100 éve itthon is hasonló respektjük volt a cigányzenészeknek. A televízióban Kútvölgyi Katalin rendezővel dolgoztam szerkesztőként. Tőle tudom, hogy az édesapja hegedűművész volt, aki olyan nagyra tartotta az első prímás asszonyt, hogy a Molnár Farkas építész által 1943-ban tervezett budai házuk homlokzatára jókora méretű Czinka Panna-reliefet készíttetett a cigányság egyik szimbólumával, a kerékkel együtt.

Már sok fejezettel elkészült. Megírta a cigányzene kialakulásának történetét, a cigányzenekarok hangszereinek egymáshoz viszonyított szerepét, egy-egy neves muzsikus életrajzát és közszájon forgó adomákat. Olyan történetek ezek, melyek a muzsikusokkal estek meg, olykor viccesek, máskor a tehetségük kidomborítása kerül terítékre.

Arról is írt egy fejezetet, hogy más országokban: Japánban, Hollandiában, Belgiumban, Németországban és az oroszoknál a hivatásos és amatőr zenészek magyar cigányzenét tanulnak és bandákat alakítanak. Ezeket a magyar cigányok malacbandának nevezik. Bizonyára itthon is érdeklődésre tartana számot, ha a könyv magyarul is olvasható lenne.

Kovács Károly idén állami elismerésben részesült: a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével tüntették ki.