A szervezők tényleg mindenki igényeit igyekeztek kielégíteni, figyeltek a kritikus hangokra: néhányan szóvá tették tavaly, hogy a villamosközlekedés veszélyeztette a fesztiválozók testi épségét – idén nem járt a villamos, a busz terelt útvonalon közlekedett, a Népszínház utca teljes egészében a Kashmir Fesztiválé volt. Én balga módon először csak tavaly fordultam meg a Népszínház utca ezerszínű, mágnesként vonzó, ízeket-színeket magába olvasztó ünnepén, kíváncsiságomnak engedve, s tettem ezt a lehető leghelyesebben: már akkor feltűnt, mennyire egy hullámhosszra jár itt minden és mindenki, s felvonul itt Afrika, Amerika, Pakisztán és Dánia népe.

Mert egy jó, sok nemzetiségre hangolt fesztivál mit tud? Bevonz, magával ragad, oldja a hétköznapokban összegyűlt feszültséget, örömre hangol, s ideig-óráig lebontja az emberek közt komor falként magasodó társadalmi különbségeket, egyszóval összeráz. Ahogy ott ültem az utcára kitett székek egyikén, és néztem a Népszínház utca házai közrefogta afrikai táncot a felette ragyogó éggel, mérhetetlen derű támadt bennem, minden határról megfeledkező optimizmus, a jelenidejűség boldogsága:

és pont jól van ez az egész így. Ritkán megadatott, kegyelmi pillanat, s a Kashmir Fesztiválnak az összes kaotikussága dacára (vagy hát éppen azért) sikerült ezt elérnie.

Szombaton a négyes-hatos villamosmegálló forgatagából kikeveredve, ráfordulva a Népszínház utcára, messziről látszódott a fesztivál egy-egy díszítőeleme, és azonnal megcsapta a fülünket a fesztiválnyitó ima. Az áhítat után jöhetett a szórakozás, először a pandzsábi tánc Nagy Krisztával. A bátrabbak elsajátíthattak egy-két könnyed táncmozdulatot, és elmerülhettek a pandzsábi élményben – szerencsére bátor jelentkezőknek nem volt híján a fesztivál.

A valahol a kétezres években eltűnt gyerekkor emlékeit idézte fel bennem, amikor DJ Dominique (Várkonyi Attila) lépett a színpadra, és a nyolcvanas-kilencvenes évek slágereit keverte a tőle utoljára a kilencvenes években megismert ritmusban, stílusban. Kinek ártana egy kis retró báj, az első Orbán-kormányok előtti évekbe tett időutazás; egy nő kivételével, aki elharapott utálattal fogadta a színpadon látható produkciót, nem okozott gondot senkinek.

A műsorok közi szünetekben a hangulat fenntartásáért Jack, többek között a Fővárosi Gyermekvédelmi és Módszertani Szakszolgálat jótékonysági nagykövete felelt, s varázsolta el a közönséget kedvesen szemtelen, „népszínházutcásan” tolakodó, a helyiek kódjait tökéletesen értő, érdesen élvezetes stílusával. Idén sem maradhatott el a szigorú feltételekhez kötött ajándékosztás: egy helyes válaszért – hányadik Kashmir Fesztivál a mostani, ki az előadója a lejátszott zenerészletnek, na, ez melyik filmnek a zenéje – járt egy színes-szagos ajándék. 

A mit sem öregedett DJ Dominique után a Ballett Camara, Africa Calabas táncegyüttes előadása, majd a Qawwali és Szúfi Program (Qawal Qadeer Khan) következett. Akadt egy kis nehézség a technikával, ezen a szervezők hamar túljutottak, s aki ott volt, minden bizonnyal maradandó, misztikus élményként élte meg, hogy a fél Népszínház utca az éteri szufi zenétől zengett.

Megnyerő látványt nyújtott, hogy az áramló tömegből kivált egy-egy ember, s boldogan hallgatta az adott produkciót. Helyi lakosok és átutazó külföldiek szórakozhattak közösen, fiatalok, gyerekek és idősek egyaránt. A szervezők mindent elkövettek annak érdekében, hogy az élvezetek legszélesebb tárházát nyújtsák: a gyerekek célba lőhettek, simogathattak lovat, láthattak bárányt, kicsik és nagyok ugrándozhattak az ugrálóvárban (ottjártunkkor arab lányok emelkedtek a magasba), a család felülhetett a színpad mögött néhány méterrel arrébb felépített,

Bájosan szürreális hatást keltett, amikor a színpadon lendülő táncosok mögött felbukkant az izgő-mozgó kezekkel a hívogató hullámvasút kékje-fehérje. Amíg valaki új ruhára vágyott és a nepáli ruhaneműk közt válogatott, addig mások a székekkel, asztalokkal, íncsiklandozó fogásokkal kitelepült Kashmir Étterem pakisztáni fogásait mustrálhatta. Afrikai, pakisztáni, hagyományos közel-keleti ételek fűszeres illata ért össze a nyolcadik kerületben.

Pakisztáni, cigány, afrikai gyerekek futkostak fel és alá vidáman, úgy kellett kerülgetni a gyerekeket a közlekedési káosz elkerülése érdekében, az apróságok védelmében, annyian voltak, és milyen jó, hogy annyian és ott voltak! Aki tradicionális, népünnepélyes fesztivált óhajtott, megkaphatta a vurstlit a vattacukros-csavart fagylaltos-élménnyel karöltve. Sok órára megfeledkezhettünk arról, hogy a kirekesztő plakátok országában élünk.

Másnap, vasárnap délután az USA-ban született, zenét az Amerikai Egyesült Államokban és Dél-Amerikában tanult, évek óta Magyarországon élő Danny Bain adott emlékezetes műsort. A Danny mesél lényege, hogy egy-egy mesét szólaltat meg a színpadon zenei kísérettel – egy személyben. Danny egyszerre veti latba előadói, zenei, színészi képességeit, s a nem kevés humort, játékot tartalmazó végeredmény magával ragadó. A közönség annyira bevonódott a Kodzsugukila, a boszorkány meséjébe, hogy amikor Danny ahhoz a részhez ért a történetben, hogy a boszorkány meghal, az első sorban ülő középkorú férfiből a legnagyobb őszinteséggel tört ki, hogy hála istennek!

Dannyt Frederik Cornelius követte (Frederik Cornelius & Adam koncert). A Dániában született, egy ideje Magyarországon élő Cornelius szabadkozott, hogy nem tud olyan jól magyarul, majd megragadta a gitárt és több saját szerzeményt adott elő – magyarul.

Alighanem nem árulunk el nagy titkot, hogy a Kashmir Fesztivál legjobban várt fellépője Nótár Mary volt. És hát már-már szentenciaszámba megy, hogy ahol Mary megjelenik, ott kar és láb nem marad mozdulatlan, valóságos eufória veszi kezdetét. Mary jött, és a szeizmográfok kisebb földmozgást érzékeltek a Népszínház utcában és környékén.

A fesztivál kitalálója, a Józsefvárosi Aranykoszorús Zahid Mehmood otthonról hozta az ötletet: a szülőhelye falujában rendeztek gasztrós-körhintás fesztivált tavaszonként.

Danny Bain lapunknak elmondta, hogy negyedik alkalommal zenélt a Kashmir Fesztiválon. Számára elképesztő volt látni, hogyan fejlődik a fesztivál évről évre. „Mindig is szerettem a városnak ezt a részét. Az első szállásom Budapesten pont a közeli Kiss József utcában volt, itt ejtett rabul ennek a városnak a szépsége” – fejtegette. Szerinte előadóművészként nagy kihívás ezen a fesztiválon játszani, mert nagy a nyüzsgés és a zaj, és nem kifejezetten olyan a közönség, mint amit a családi fesztiválokon és a színházakban megszokhatott. Ellenben mindig kellemes meglepetés a sok pozitív visszajelzés, amit előadás közben kap, és igazán megtisztelő, hogy minden évben visszahívják. „Nagyra értékelem, hogy a fesztivál sok Magyarországon élő multikulturális művésznek fellépési lehetőséget nyújt, és hogy a közönség rendkívül nyitott a különböző nemzetek zenéire, táncaira, népviseleteire és konyháira. Az biztos, hogy a Kashmir Fesztivál

– vélekedett.

„Ez Budapesten a leginkluzívabb, legsokszínűbb, legvalóságosabb fesztivál. Sőt, inkább utcabálnak mondanám, ahol együtt szórakozhat a multikulturális szomszédság, és mindenki mást is szívesen látnak. Egy ideje megcsömörlöttem a nagynevű, ismert fesztiváloktól, vagyis inkább érdektelenné vált számomra, ahogy a fogyasztói kapitalizmus egyenformába rendezi a szórakozást. Ajánlom mindenkinek a Kashmirt, aki hasonlóan érez, és valami igazival találkozna inkább” – mondta egy harmincas évei közepén járó, egyetemen tanító nő.

Fotók: Mile Máté