Minap várom a liftet a földszinten, amikor megjelenik egy hölgy a hatalmas kutyájával. Egymásra mosolygunk, jelzem, hogy a lift mindjárt érkezik, és amikor kinyitom az ajtót, udvariasan előreengedem őket. Amikor beszállnak, csak akkor látom, hogy a lift megtelt.
A kutya talán bernáthegyi és kuvasz keverék, hatalmas állat, derékig ér, és ugyan a hölgy integet, hogy szálljak be én is, udvariasan jelzem, hogy menjenek csak, várok egy másikat.
Amíg várom a liftet, eszembe jut, hogy pontosan ugyanitt, a földszinten történt nagyjából húsz vagy inkább harminc évvel ezelőtt, hogy egy dühös dobermann úszott felém a levegőben. Satu volt a neve, és ezt onnan tudtam, hogy a lichthofban mindig jól hallottam, ahogy a földszint egyben lakó gazdái, egy testvérpár ordítoztak vele. Satu, fogd már be, Satu, gyere ide, Satu, menj innen, és gyakran láttam is, amint sétálni viszik
a vadállatot.
És egyszer csak Satu repül felém csattogó fogsorával, mert aznap a testvérek az egyik barátnőt bízták meg a sétáltatással, ő meg épp az ajtót zárta az egyik kezével, pedig egy dobermannt két kézzel is nehéz pórázon tartani. Lepergett előttem az életem, ahogy mondani szokás, és jobb híján a falhoz húzódtam, a kutya meg elrepült mellettem, hiába sikítozott a csaj, hogy Satu, állj meg, a kurva anyádat.
Többnyire azonban kis testű kutyákat tartanak az emberek, és néha úgy érzem, hogy fej fej mellett öregszik állat és gazdája, ami pedig élettani képtelenség. Mégis mi másra gondoljak, amikor nehezen mozgó idős néniket látok, akik fájó ízülettel, döcögve sétáló kutyáikat noszogatják, hogy
gyere már, Robi,
így sosem érünk haza. Mintha elhalt házastársuknak beszélnének, amikor lelépnek a járdáról, és félhangosan magyarázzák a kutyának, hogy most átmegyünk az úton, vigyázz, jön egy kocsi, ezt megvárjuk, na elment, jól van, de most siessünk.
Robi, a kutya megáll vizelni, valószínűleg hasonló prosztataproblémái vannak, mint a kedves elhaltnak lehettek egykor, és amíg vizel, a feleség lassan mesél. Meghalt az első emeleten a Vilmos, tudod, a Vili. Kádár Vilmos vagy Tátrai, mit tudom én, a Vili. Hogy mi baja volt, tudja a fene. Talán infarktus, talán stroke, gyorsan halt meg, az a lényeg, nem vitték kórházba, nem szenvedett sokat. Én is csak a gyászjelentést láttam a lépcsőházban. Szerencsére nálam volt a szemüvegem.
Robi közben befejezi a vizelést, és tanácstalanul néz a gazdájára, alig lát, de indulna már haza, mert éhes. Kaki is megvolt, jöhet a reggeli, a gazdi is nagyot sóhajt. Most basszák szét a Vili lakását, egész nap zúg az a rohadt flex. Január közepéig, azt írták ki a lépcsőházban, a Vili gyászjelentése mellé. A Robi is utálja a flexet, ugye, kiskutyám, mondja a gazdi, miközben nehézkesen sántikálva elindulnak hazafelé. Mindig ugat a kiskutya, amikor flexelnek, ugat vagy vonyít, mondja a gazdi mosolyogva.
A lámpa egyelőre piros, de két nagyobb testű kutya, akiknek jobb a látása, mint az öreg Robié, már farkcsóválva várják, hogy elindulhassanak a zebrán. Egyikük gazdája a mobilját nézi vigyorogva, a másik gazda is a mobilját nézi, de beszél hozzá. Leszarják, hogy a kutyájuk szívesen hallana pár értelmes emberi szót tőlük, ahogy a kutyák is leszarják őket. Néhány év, és az ebeknek is lesz mobiltelefonjuk, azon vonyítanak majd egymásnak, mint a farkasok, hogy vége a történelemnek, a csernobili kutyák, macskák és medvék túlélték a nukleáris katasztrófát, az emberiség nem fogja.
Persze addig még zöldre vált a lámpa, a két kutya pórázát szaggatva teper egymás felé, és megállnak a zebra közepén, egymás seggét szagolgatják. Gazdáik mobiloznak, és megfeszül a póráz, húznák magukkal a kutyákat, akik viszont nem hagyják magukat, lábaikkal fékezve szagolgatják egymás fenekét, amikor a lámpa pirosra vált, és a sofőrök gázt adnak, de még nem indulnak el, dudálni kezdenek, amit a kutyák persze nem értenek, és gazdáikban is csak lassan ébredezik az életösztön.
Visszahívlak mindjárt, ordítják mindketten a mobiljukba, és nagyot rántanak a pórázon, mert indulnának a kocsik. Mindenki túlélte a veszélyes pillanatokat, düböröghet tovább a forgalom. De mégis mi lehetett az a rohadt fontos beszélgetés, amit félbe kellett szakítaniuk a piros lámpa miatt? Mi lehet az a nagyon fontos pár mondat, amit senki sem tud magában tartani, és ami miatt mindenki megállás nélkül pofázik?
Minap a fogorvos várószobájában megtudtam a választ. A velem szemben várakozó páciens félhangosan, valami transzszerű állapotban beszélt. Anyuka, kevergesse még egy kicsit, de a lángot vegye takarékra. És ne tegyen bele több sót. Tavaly is nagyon sós lett. És a tésztát is jobban szeretem, ha nincs túlfőzve. Nem szeretem, ha túl puha. Itt felnézek a könyvből. Senki sem szereti, ha túl puha,
főleg a feleséged.
És anyuka, megyünk szenteste, jönnek a Tibiék is.
Itt megáll, mert az anyuka valószínűleg nem értette a mondat végét. A Tibi, ismétli el hangosabban a velem szemben ülő páciens. És anyuka, le tudja még vinni a kutyát sétálni? Mert ha nem, akkor van egy ismerősünk. Vállal kutyasétáltatást. Ukrán, de beszél magyarul. Jól van, de ne főzze túl a tésztát, mert puha lesz.
