Az Orczy út és Bíró Lajos utca sarkán álló mentőállomáson Tóth László állomásvezető kalauzolt minket, s mindjárt le is vitt minket a garázsba, ahonnan a kocsik indulnak bevetésre. Ez egy relatíve kicsi mentőállomás öt kocsival, specialitásuk a gyermekmentés, náluk van az ország egyetlen gyermekrohamkocsija is. 

Egy mentő éppen úton volt, a két speciális felszereltségű gyermekmentő állt csak a garázsban, az udvaron pedig két felnőttmentő, az egyik orrán az OMSZ (Országos Mentőszolgálat) előírt feliratozása alatt „Józsefváros” kiírással. Mindegyik mentő köldökzsinóron volt, amikor bent vannak, azonnal hálózati áramra kötik őket, hogy a műszerek mindig fel legyenek töltve. A kinti autóknak az állófűtése is ment, hogy ne hűljenek ki a műszerek. 

Minden kocsi újnak látszott, sőt az egész állomás olyan tiszta volt, mintha csak egy hete adták volna át. Pedig 2017-ben indultak, az állomásnak helyet adó Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat 2015-ben vásárolta meg az ingatlant, aminek jó részét az OMSZ-nek, az állami mentőszolgálatnak adta át, így hozva létre a Józsefvárosi Mentőállomást, aminek Tóth László a kezdetektől vezetője. 

A Szent Márton alapítvány szerepe a gyermekmentésben kiemelkedő, Budapesten kívül Debrecenben és Miskolcon is van gyermekmentőjük, a speciálisan felszerelt, intenzív ellátásra képes rohamkocsi pedig innen indul. A garázsban két egyforma nagy Mercedes mentő állt, a felszereltségük azonos, a két éve beszerzett új a gyermekrohamkocsi, az előző, ugyanúgy felszerelt most gyermekmentőkocsiként szolgál. A rohamkocsin van orvos, a sima mentőn szakápoló van, de a kórház szakorvosa, amikor hosszabb transzporton kíséri a kis beteget, ezen is megtalál minden intenzív eszközt, magyarázza Tóth László. 

„A rohamkocsikat Németországban a mentős specialista System Strobel gyártotta direkt nekünk, közel 70 millióba kerül egy. A polcok, fiókok, tartók a mi magyar logikánk szerint készültek. Személyesen is kimentünk, amikor a tervek készültek. Egyvalamit nem tudnak még megcsinálni, hogy a magyar utak ne tegyék tönkre idő előtt a kocsit – pedig strapabíró 190 lóerős Mercedes Sprinter az alapja, ami vígan megbirkózik az 5 tonnás összsúllyal –, olyan dolgokat kell megcsináltatnunk a szervizben, amin a német csak csodálkozik, hogy 50 ezer kilométer után már szükség lehet rá.”

Tóth László lelkesen mutatja meg a kocsi műszerparkját, amiben lélegeztető és véranalizátor egyaránt megtalálható, az egy mozdulattal felhajtható biztonsági öves székeket – az orvos és ápoló mellett mindig utazik szülő is a beteggel –, és a légpárnás rugózatú mentőágyat, ami felett a szerelvények között plüssjátékok néznek le a gyerekre. „A sárga kígyó a kezdetektől velünk van, már egy kicsit kopott is. Az a bátorságpróba, hogy a gyerek meg meri-e húzni a nyelvét” 

Még kérdezgetnénk a kocsiról, amikor hirtelen megjelenik három mentős, kihúzzák a rohamkocsi tápkábelét, beülnek, és már ki is hajtottak az Orczy út felé. Egy kicsit később megjelenik egy lány is, csalódottan keresi a rohamkocsis csapatot, mert lemaradt, épp a mosdóban volt. „Tudod, egy perc van az indulásra, nem várnak a szekundánsra”, mondja neki Tóth László. „De mindjárt felhívom őket, úgy siettek, hogy elfelejtettek”, mondja nyugtatásul. A szekundáns nem tartozik a csapathoz, azért van itt, hogy megismerje a mentős életet, szakmai önkéntes. De aki mentős akar lenni, az ne itt kezdje, mondja Tóth, az OSZK honlapján jelentkezzen, iskolát is kell járnia. Méghozzá gyakran fizetős iskolát. „Aki komolyan gondolja a mentőzést, hajlandó áldozni azért, hogy megszerezze a szakmai végzettséget, amivel magasabb kompetenciával többféle beavatkozást meg tud csinálni”, avat be minket a mentőslélek rejtelmébe. A Szent Márton alapítvány alapítója is mentős, az orvosigazgató is mentőzik. 

A mentősök többségükben kivételesen elkötelezett emberek, akiknek fontosabb az emberek segítése, mint a magas kereset. „Szerintem senki nem a pénzért van itt, olyan munkát végzünk, amit szeretünk, amit akarunk, és kapunk érte bért, elismerik a szolgálatban eltöltött éveket is.” Hogy megvan-e a KSH által közzétett átlagkereset, arra csak annyit mond, „azt mi nem érjük el”. A szűkre szabott szabadidejükben – alapesetben a 24 órás szolgálatot követi egy pihenőnap – eljárnak iskolákba, nyílt napokra, hogy közelebb vigyék a gyerekekhez a mentőszolgálatot, hogy megtanulják az újraélesztést, és felnőttként autóban ülve is tudják, miért kell, hogy utat engedjenek a mentőknek. A most riasztott rohamkocsinak 15-20 perc alatt ki kell érnie Szigetszentmiklósra, mondja Tóth László, ahová akár másfél óráig araszol a közember, ehhez az autósok segítsége is kell. 

A tűzoltókat csengő riasztja, itt teljes csendben indult el a mentő. Az OSZK-nál már minden digitális, tableten jelenik meg a riasztás, és a rendőrséggel közös rádióhálózaton tartják egymással a kapcsolatot, mutatja Tóth László az eszközöket parányi irodájában. „Ez elég is, csak egy laptopra van szükségem és szemben a raktárra, ahol minden szükséges megtalálható.” A mentés szokásos kellékeit az OSZK központi rendszeréből kapják, ami ezen felül van, azt az alapítvány adja. „Olyan pluszdolgokat kapunk meg, amik a rekreációnkat, a pihenőnket szolgálja, hogy otthonosabban érezzük magunkat arra a 15-20 percre.” 

A Szent Márton alapítvány rengeteg pénzzel támogatta 1999 óta az OMSZ-t, az utóbbi időben évente 150 millió forint feletti adóegyszázalékot és jelentős vállalati adományt gyűjtött a magyar mentőhálózat korszerűsítéséhez. Eredetileg is Józsefvárosban volt az irodájuk, a mentőállomásnak pedig a Heim Pál kórház és a két gyerekklinika közelében nem is lehetett volna jobb helyet találni. 

Az önkormányzattal jó a viszonyuk, örültek az elismerésnek, de a nagy taps a díjátadón november 7-én meglepte őket. „Biztos vagyok benne, ha felhívnám őket, pénzzel is segítenének, de nem kérek ilyet, nem az önkormányzat dolga, állami feladat az eszközök megvétele. Nekik akkor szólok, ha helyben van megoldandó gondunk, mint a kihajtás vagy a parkolás, mindig gyorsan segítettek”, mondja búcsúzáskor Tóth László. 

Fotók: Mile Máté