Mindenki másképp kávézik, és gyanítom, egyedül állok azzal, ahogy én iszom. Sokan ágyban kávéznak és néhány szemhunyásra még visszaalszanak két korty között, aztán várják, hogy a koffein leérjen. Mások rágyújtanak közben az első cigire és a híreket olvassák, megint mások az ablaknál állnak és nézik a szomszédos háztetőket, hallgatják a varjakat.

Utóbbira magam is hajlamos vagyok, de csak nagyon ritkán. Inkább felkelek és lemegyek a pékhez. Négy óra alvással ebben a korban már bőven beérem, de szerencsémre a pék ötkor nyit, szóval csak nagyon ritkán kell pár percet várnom, hogy a magyart csak törve beszélő tulajdonos megfordítsa az ablakon a táblát, melynek egyik oldalára az van írva, hogy zárva, a másikra meg az, hogy nyitva. Többnyire a szemetesekkel együtt érkezem, és mindig magam elé engedem őket, mert sietnek, nem is vacakolnak sokáig, nem ott sakkozzák ki fejben, hogy milyen pizzát kérnek, mert a kukás kocsi mindjárt rájuk dudál.

Aki azt hinné, hogy ezek az emberek mogorvák, mert korán keltek, vagy félelmetesek, netán gorombák, hatalmasat téved. Nem láttam még náluk vidámabb korán kelőket, és ez így van a téli sötét, fagyos reggeleken is. Tréfálkoznak, hangosan nevetnek, és ha megkapták kávéjukat, már rohannak is a kocsijuk után, kapkodják fel a dög nehéz kukákat.

Istenként tekintek rájuk, mert minden reggel ezt csinálják, illetve ha nem csinálnák, akkor belefulladnánk a saját szemetünkbe, szóval nem tanácsos őket úgy felbosszantani, ahogy a kormányok a tanárokkal és általában azokkal teszik, akik nem tudják semmivel sem megzsarolni a társadalmat.

Közben megkapom a kávémat és mindig kimegyek vele a pék elé, majdnem a buszmegállóba, mert onnan ellátni a Kálvária térig, másik irányba meg majdnem a Körútig. Amikor jön egy busz vagy troli, akkor visszahúzódom a bejárathoz, hogy ne legyek útban, de néha így is félre kell állnom, mert van, aki a buszról leszállva egyenesen a pékhez igyekszik, de a többség mogorva arccal, szótlanul siet tovább. Valószínűleg nem tartanak normálisnak, mert feltűnően ráérek, szóval alhatnék is, ők biztosan ezt tennék, ha nem lenne valami dolguk.

Fura, hogy míg másoknak felfordulna a gyomruk a megállóban várakozók harákolásától, engem az sem zavar a kávé élvezetében, ha valaki jókorát köp a kanálisba. Talán apámra hasonlítok, aki nyugalmazott patológusként ebéd közben is jókedvűen tudott beszélni híres emberek boncolásáról. Talán megedződtem, de lehet, hogy mindig is rá hasonlítottam. Ha családi ebédnél olyan történet jutott eszembe, amelyet általában mellőzni illik az asztal mellett, apám mindig biztatott, hogy folytassam csak, nagyon érdekes, amit mondok.

Ma reggel is megbizonyosodtam róla, hogy sokkal unalmasabb lenne valami budai pékségben kávézni reggelente, mert teljesen kizárt, hogy ott is megjelenjen ez a bizonytalan korú férfi, aki a közönyös kukásoknak magyarázza, hogy ő senkit nem bántott soha életében, majd mellettem elhaladva folytatja a monológját, amit senkinek sem volna bátorsága félbeszakítani.

Mert amikor az Attila pofán törölte az anyósát, akkor persze hogy én hívtam a mentőket, mondja tovább valakinek, akit csak ő ismer, vagy még ő sem. Dőlt a vér az öreglány orrából, persze senki sem tudta, mit kell csinálni, de én hívtam a mentőket. Ezt már öt, aztán tíz méterrel távolabb mondja, ahonnan csak szófoszlányok jutnak el hozzám, de így is átjön, hogy értelmes, kerek mondatokban, hadd ne mondjam, választékosan fejezi ki magát.

Ne Shakespeare-re gondoljunk Arany János fordításában, de egy parlamenti felszólalást simán lenyomna, a hangsúlyok is a helyükön vannak, mintha tanult volna retorikát. Néha kérdéseket tesz fel magának, amelyeket azonnal meg is válaszol. Mindenki részegnek mondaná, de csak mert szeretünk azonnal skatulyázni. Pszichotrop gyógyszerek nagyobb eséllyel esnének a latba, de még erre sem mernék megesküdni. Ha mindenképp skatulyára vágyunk, akkor a futóbolond kifejezést javasolnám, de ez is sértő egy ilyen kiváló előadóra.

Mert az ember finoman végighúzza az ujjbegyét a kés élén, de úgy, hogy azért meg ne sebezze magát. Ezt már az út közepén állva szavalja, és szerencsére nincs nagy forgalom hajnali negyed hatkor, csak ritkán dudál rá valaki. Ő sem sokat törődik az autósokkal, mondja tovább, hogy hárommillió, nem annál jóval több, mondjuk hárommillió-kétszázezer, hogy pontosan mennyi, azt most magam sem tudnám megmondani, és legyint egyet. De nem volt mindig ennyi, és lehet, hogy sohasem lesz már.

Hogy mi ennyi, nem derül ki, mert ekkor már a szemközti megállóban várakozóknak magyaráz, akik szintén nem félnek tőle, megszokták már az ilyesmit. Én is átmegyek a túloldalra, hogy a szintén hajnali ötkor nyitó kisboltban vegyek egy Túró Rudit, magam elé engedem az egyik ismerőst, aki egy kávét kér meg egy dobozos sört. Röhög a Túró Rudin. Mondom neki, hogy a kávétól mindig sok lesz a savam, és a Rudi megköti. Megköti azt a sör is, mondja nevetve, neki elhihetem.

És én elhiszem.

Itt olvashatóak korábbi Borongók.

Kiemelt kép: /Urbán Tamás / Fortepan