Jahn László kispesti illetőségű borbélylegény egy Kálvária téri padon üldögélt és unalmában a körmeit méregette. Nem voltak koszosak, erre igen büszke volt mindig, s ha nem is lehetett ápoltnak nevezni a kezét, azért mégsem ragadt az enyvtől, mint az asztalosinasoké. A borbélylegények mélységesen lenézték velük egykorú, más mesterséget űző sorstársaikat, s bár a műhelysöprés nekik is napi kötelességeik közé tartozott, bizonyos idő után a kezükbe vehették a borotvát vagy az ollót, szakállt, bajuszt igazíthattak, idővel egész frizura-költeményeket komponálhattak, és az ő munkájuk mindig tiszta kezet követelt, mint a sebészeké. Tanoncként a fésülést bízták csak rájuk, és mindig fontos volt, hogy közülük ki fésülhet nőket.
Jahn László alig múlt tizenhét, és szabadnapján egész heti keresetével a zsebében felszállt a villamosra, mert úgy hallotta kispesti hentesinasoktól – akik azért egy borbélylegénynél nagyobb jártassággal büszkélkedhettek az élet dolgaiban –, hogy a józsefvárosi utcákon jó eséllyel találhat olyan nőket, akik fizetség fejében hajlandók megtenni olyasmit is, amit a rendes lányok soha, sőt vannak ott olyan épületek is, amelyeknek bordély a nevük, bár ott jóval drágábban mérik az örömöt és egy magafajta sihedert talán be sem engednek. A bordély szó hallatán el is gondolkodott Jahn László, hogy ha vannak borbélylegények, akkor talán lenniük kell bordélylegényeknek is, de el nem tudta képzelni, hogy mi lenne a dolguk, ha egyáltalán léteznek, és ebbe nem igazán mert belegondolni.
A hentesinasoktól úgy hallotta, hogy egy ilyen józsefvárosi utcán akár öt pengővel a zsebében is szerencsét próbálhat egy magafajta kezdő, de csúnyán kinevette őt egy rossz fogú, szeplős kurva. Jahn László kissé kopott, idősebb testvéreitől megörökölt bársonykabátjában, foltozott talpú, kifényesített cipőjében bizonytalan léptekkel a Kálvária utcán elhaladt három nő felé, akik hangosan nevetgéltek, de amikor meglátták, elhallgattak, és fölényes mosollyal az arcukon várták, hogy közelebb érjen. Jaj, de csinos vagy, jegyezte meg egyikük, amikor elhaladt mellettük. Hirtelen zavarában László nem is tudta, mit feleljen, ezért kicsit gyorsított a léptein, mire egy másik hang, egy sokkal csúnyább, utánaszólt. Hová olyan sietős? Hagyjad, biztos fontosabb dolga van, mondta a harmadik. Bunkó, zárta le az egyoldalú társalgást a csúnya hang.
Ezt már nem tűrhette László, ezért megállt, visszafordult. Nézzed már, meggondolta magát, mondta a csúnya hangú és lassú léptekkel elindult felé. Mennyi pénzed van, kisfiú, kérdezte tőle, és a fiú meglátta, hogy milyen csúnyák a nő fogai. A kiskabátja rókaszőr gallérja is megkopott, ahogy a napernyője is, ami télen vajmi kevés védelmet nyújthatott egy hóviharban, fene tudja, minek volt nála egyáltalán. Öt pengő, felelte olyan vékony hangon, hogy legszívesebben kiröhögte volna magát érte, ezért megköszörülte a torkát, és valamivel hangosabban elismételte, öt pengő. A csúnya hangú nő nevetése még csúnyább volt, mint a beszéde. Egyszerre volt rekedt és visító, de szerencsére hamar abbahagyta, sarkon fordult, és visszament a másik kettőhöz, ahol nevetgélve folytatták az abbahagyott beszélgetést.
A hentesinasok hazudtak neki, amikor azt mondták, hogy öt marhapörkölt áráért hozzájuthat ehhez az örömhöz, meglesz az tíz pörkölt is. És akkor ott van még a felár, ami olyan, mintha tejfeles uborkasalátát is rendelne az ember a pörkölthöz, de László el sem tudta képzelni, mire gondolhattak a hentesinasok, amikor nagy röhögések közepette próbálták ezt elmagyarázni neki. Megszégyenülten rogyott le egy padra a Kálvária téren, és azon gondolkodott, hogy tesz még egy próbát a Kálvária és a Szeszgyár utcával párhuzamosan futó Örömvölgy utcában, aminek a neve is hízelgőbben hangzott a kínszenvedést idéző kálváriánál. Elővett a zsebéből egy pengőt, hogy fej vagy írással jusson elhatározásra.
Rátette az egypengőst a jobb keze hüvelykujjára, felfricskázta a levegőbe, és hagyta, hogy a levegőben pörgő pénzdarab visszaessen a jobb tenyerére, majd rácsapta a bal kézfejére. Fej. Magyar Királyság 1927 meg a koronás címer. Aztán kijött még egy fej és kétszer írás, nem tudott dönteni.
De ügyes a keze, hallotta László, és amikor felnézett, a szomszéd padon egy mosolygó nőt pillantott meg, elmúlhatott már negyvenéves, jól öltözött kissé hízásnak indult asszonyság volt, a haját hátul kontyba tűzte, enyhén őszült. Igen, magához szóltam, mondta a nő mosolyogva, nagyon ügyes a keze. Mi a foglalkozása, ha nem sértem meg. Borbélytanonc vagyok, mondta büszkén Jahn László, és Schützer Ágoston úri és női fodrászmester és parókakészítő üzletében dolgozom Kispesten.
Ez nagyon szép hivatás, mondta a hölgy és beszélgetést kezdeményezett a fiatalemberrel, melynek során kiderült, hogy ő, Korhári Ernőné még mindig megboldogult férje nevét viseli, jóllehet hosszú évek óta él magányosan a Kálvária tér 4. szám alatt, és azért is nagyon örül, hogy egy borbélylegénnyel hozta össze a sors, mert nincs, aki a haját fésülje.
Szegény boldogult férje mindig nagyon tehetségesen fésülte a haját, soha nem okozott vele fájdalmat, és alig akadt fenn egy-két kitépett hajszál a fésű fogain, de azóta nem talált senkit, aki hasonló ügyességgel boldogulna egyre kócosabb tincseivel. Szomszédasszonya ugyan megpróbálkozott vele, de átkozottul ügyetlen és érzéketlen nőszemély, semmihez nincs türelme, különösképp a fésüléshez.
Korháriné ott, a Teleki téren megegyezett a fiatalemberrel, hogy minden vasárnap délelőtt a reggeli mise után várja őt Kálvária téri otthonában, hogy kifésülje a haját. Cserébe alkalmanként egy pengőt, tízóraira kalácsot és kávét ajánlott fel, amit a fiú sűrű bólogatások közepette el is fogadott. A kurvákra gondolt, hogy így talán összejön az a tíz pengő vagy még több is az uborkasalátára.
Vasárnap vasárnapot követett, és nagyon lassan gyűltek az egypengősök, de fogyatkoztak is, mert László többször is betért a Baross és a Karpfenstein utca sarkán álló söntésbe egy kupica rumra, hogy legyőzze gátlásait, szégyenlősségét, amitől a legnehezebb megszabadulni egy ilyen kamasznak. Aztán véletlenül el is fecsegte egy tanonctársának ezt a vasárnapi jótékonykodását, aki harsányan kiröhögte. Micsoda? Ezt nem mondod komolyan. Egy özvegy? És veled fésülteti? Ez nem lehet igaz. És röhögött bántón és harsányan. Vacak egy pengőért? Minden vasárnap? Neked elment az eszed. Vagy nem is volt soha.
Jahn Lászlónak lángolt mind a két füle, legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében, különösen akkor, amikor borbélytársa arról faggatta, hogy az özvegyasszony kedveskedik-e neki más módon is. Benyúl-e a sliccén, és elég ügyes-e a keze vagy a szája. Az ilyen özvegyasszonyok nagyon ki vannak éhezve, szinte bizonyos, hogy nemcsak a hajukat akarják fésültetni.
Arról már nem is beszélve, hogy mennyi ékszert vagy készpénzt rejtegetnek a komódfiókban vagy az ágymatrac alatt. Hanem ide figyelj, mondta neki borbélytársa, ezt most a legkomolyabban mondom. Ez a nő tele van pénzzel, nehogy már heti egy pengőért gereblyézd a haját. Gondolkodj már egy kicsit, az ég szerelmére.
Jahn László elgondolkodott. Látott ő nem is egy komódot az özvegyasszonynál. Nagy, súlyos diófa bútorokkal volt berendezve a lakás, és a hajkefét is egy ilyen komódfiókból vette elő az asszony minden egyes alkalommal, majd teljes testével nekifeszülve tolta vissza a helyére a fiókot.
A fiókok közül az egyik talán tele van ékszerekkel. Vagy ki tudja, milyen értékes holmival. Egy fiók kincséből nem is egy, hanem tíz kurvát fizethetne ki, és azokat fésülni sem kell. Nem kell válaszolni a hülye kérdéseikre sem, mert legjobban nem is Korháriné fésülését unta Jahn László, hanem azt, hogy az özvegy folyvást faggatta a szüleiről, hogy élnek-e még, mit csinálnak, vannak-e testvérei, járnak-e templomba, van-e már vőlegényük, menyasszonyuk.
László ilyenkor legszívesebben beletépett volna az özvegy hajába a fésűvel, hogy sikítson, mint egy kurva, könyörögjön az életéért, ígérjen meg mindent, és tegye meg vele azt, amit a rendes lányok soha nem tennének meg.
Épp aznap volt László tizennyolcadik születésnapja, ezt elárulta özvegy Korhárinének is, aki mind a két kezét összecsapta. De hát ez nagyszerű, akkor ma ünneplünk, mondta fátyolos szemmel.
Ne mozogjon, mert meg találom szúrni, szólt rá Korhárinéra Jahn László kispesti borbélysegéd. A nő érezhetően megijedt, és László egy határozott mozdulattal beletépett az özvegy hajába, aki feljajdult. Mondtam, hogy ne mozogjon, szólt rá az özvegyre Jahn, és ekkor látta meg a polcon a mozsártörőt. Súlyos réztárgy, egy harangszerű vödör, és benne maga a törőeszköz. Szintén réz, nehéz, de könnyen kezelhető.
A borbélylegények pökhendi viselkedését részben magyarázza, hogy faluhelyen, kisvárosokban mindig őket hívták sebek bevarrásához, ficamok helyreigazításához, így óhatatlanul szert tettek anatómiai ismeretekre. Ám lehet, hogy Jahn László ösztönösen cselekedett, amikor az özvegy tarkójára sújtott. Az apró reccsenés megnyugtatta, az özvegy sikolya felzaklatta. Csúnyább volt, mint a kurva nevetése.
