A Dévai Fogadóban egy éve jártunk – a XIII. kerületi Dévai utcában, egy volt cipőkészítő üzemből alakították ki –, akkor a gyerekek játszókuckóját adták át. A háború elől Ukrajnából menekülteket segítő közösségi központot a Budapest–Józsefvárosi Evangélikus Egyházközség működteti. A Bolba Márta lelkész vezette gyülekezetnek a Karácsony Sándor utcai Mandák-házban van a központja, és már a 2015-ös menekültválság idején is aktív segítséget nyújtottak a bajba jutottaknak. Az Ukrajna elleni
orosz invázió miatt menekülőknek is segítséget adtak az első időktől kezdve.
Most is él pár kárpátaljai menekült család a Mandák-házban, de ott szűkek a lehetőségeik, ezért nyitották meg a Dévai Fogadót.
Bolba Márta azt mondta, mára a közösség segítségnyújtása szervezetté és professzionálissá vált, amihez főleg az amerikai evangélikus gyülekezetek adományai adnak anyagi alapot.
1000 borús nap
Az Ukrajna elleni háború 2022. február 24-én kezdődött – valójában, még nem totális háborúként 2014, a Krím megszállása óta tart –, a november utolsó napjaiban tartott kis ünnepség idején már túl voltunk a háború ezredik napján. Ez érezhető volt a hangulaton is. A beszélgetéseinkből kiderült, egy éve még jobbára abban reménykedtek, hogy hamarosan hazamehetnek, mára a megtelepedésen gondolkodnak inkább.
Anyák és gyerekek menekültek el főleg, a gyerekek pedig ma már óvodába és iskolába járnak, magyarul is tudnak. Az Angyalkerti ukrán óvodások is énekeltek az ünnepségen, ukránul és magyarul.
Ők már itt vernek gyökeret,
így a családok azon vannak, hogy egzisztenciát tudjanak teremteni. A Dévai Fogadóban ehhez is kapnak segítséget, lakbértámogatást, megélhetési támogatást, ingyenes gyermekfoglalkoztatót, hogy a mamáknak legyen idejük ügyeket intézni, munkát keresni, és ehhez tolmácsolást, nyelvtanfolyamot. És szakszerű mentális támogatást pszichológussal, művészetterápiával. (Ha teljes áttekintést szeretne, nézze meg a devaifogado.eu oldalt.)
Bolba Márta elmondta, tizennégyen dolgoznak a központban. Ez nem biztos munkahely, mert projektalapon működnek, emiatt csak egy évre kötnek munkaszerződést. De aki itt dolgozik, vállalja a kockázatot, nem a pénz miatt jön ide, „ez nem egzisztenciális karrier”, érzelmi oldalról is sokat kíván. Tavaly 5000 ellátott esetük volt, egy évben pedig mintegy 1500 ember fordul meg náluk.
Keczkó Pál evangélikus püspökhelyettes az egyházat képviselte az ünnepen. „Nyilvánvaló az érintettségünk az ukrán–orosz háború kapcsán, és Bolba Márta munkája ezért ismertté vált egyházi körökön belül. Az én gyülekezetem egyik hitoktatója is ide jött először önkéntesként, most itt van teljes állásban”, mondta. Az evangélikus egyházban a kezdeményezések a gyülekezetekből indulnak, „alulról építkező egyház vagyunk”, az amerikai segítség is ilyen módon jött.
Bolba Mártáék szoros kapcsolatot ápolnak ENSZ-szervezetekkel: az UNICEF-fel és a Menekültügyi Főbiztossággal (UNHCR) is, utóbbi szóvivőjével váltottunk pár szót az eseményen. „Egy 40 milliós országból menekülők száma elképesztő mértéket ölthet, mára 6 milliónál többen hagyták el Ukrajnát. Ez a legnagyobb és leggyorsabban kibontakozó menekültválság Európában a második világháború óta. Azért dolgozunk Bolba Márta közösségével is együtt, hogy segítsünk a menekülteknek folytatni, újrakezdeni az életüket, egy új közösségbe, új országban beilleszkedni”, mondta Simon Ernő.
Az Ukrajnából menekültek működő egzisztenciából kerültek ki, többségében kapacitással rendelkező emberek. „A beilleszkedés a legfontosabb cél, annál is inkább, mert közel három éve tart a háború. Beilleszkedés nélkül csak lebegnek a semmiben. A gyerekek iskolába kell, hogy járjanak, a felnőtteknek munka, saját jövedelem kell, így térhet vissza az emberi méltóságuk.”
A víz lemossa, amit átéltek
Egy középkorú, szerényen mosolygó nő, Natália Alekszandrova a saját versét énekelte. Kijiv környékéről jött el, értelmiségi munkát végzett, nehéz volt itt munkát találnia. A Dévai Fogadóba jár ő is, itt barátkozott össze a fiatal Olgával, mindketten gitároznak és dalokat írnak.
Natália Alekszandrova halkan pengette a gitárt, és lassan érezhetővé vált a honvágy, a kiszakadtak szomorúsága, a pár idősebb férfi a szemét törölgette. „A víz lemossa mindazt, amit átéltem, de a tiszta víz és a remény velem marad”, valahogy így szólt a refrén.
Viktor már idős ember, maholnap 70. Egy kicsit beszél magyarul, megérteti magát, s főleg megérti a magyar szót. Az édesanyja volt magyar (aki Déván született, nomen est omen), de ő Leningrádban (ma Szentpétervár) tanult, tudós lett, kandidátus, tengergeológus, bejárta a déli félteke vizeit, az Antarktiszt, a Krímben is sokáig dolgozott. Egy időben turistacsoportokat is hozott Magyarországra – most a kényszerűség hozta ide, a helyzete nehéz jó magyar tudás nélkül, de inkább marad. A stabil egzisztencia hiánya láthatóan megtépázta az ő önbecsülését is, úgy kapja el a felesége által nyújtott bankót, hogy észre se vegyem, nem ahhoz van szokva, hogy az asszonytól kérjen pénzt.
Az ünnepség ideje alatt is ment egy nyelvóra az egyik szobában, magyarul és angolul lehet tanulni, félévente van házi vizsga. Zsena két éve jött el, ezalatt egészen jól megtanult magyarul. „Viszontlátásra – olyan nehéz kimondani, nekem ez volt a legnehezebb szó. De most már beszélek is magyarul,
szép ez a nyelv, ez volt a legfontosabb álmom itt”,
mondja, enélkül elveszett ember lenne Magyarországon.
Tanár szülei maradtak, áldozatnak tekintik a munkájukat, neki nem volt ott jövője. „Azt reméltem, pár hónap, és visszamehetek, de a helyzet egyre rosszabb Kárpátalján is, sokszor nincs villany, nincs fűtés, szörnyűek az életkörülmények, háborús övezet az is, még ha a bombák elkerülik is.”
Az ünnepség alatt az ügyfélfogadás sem szünetelt, jöttek be kérésekkel ez idő alatt is. De ezért ide is jutott az ünnepi tortából.
Fotók: Huszár Boglárka
