Nem ismerte az írót, végképp nem tudta, hogy új könyve jelent meg, azon pedig csak hitetlenkedve ingatta a fejét, hogy a könyvpromóhoz használt egyetlen mondat képes volt megváltoztatni az életét.

Eddig azt hitte, néhány évtizedét az a lelátói transzparens írja le a legélesebben, amiről azt sem tudta eldönteni, hogy igazi vagy AI-generált, mindenesetre az állt rajta, hogy: szar minden!, de most a mellplasztikás cikket elfedő hirdetés az arcába tolta a műanyag köbcentik helyett az igazságot.

A remény hiba.

És megváltozott az élete. Eggyé vált a háromszavas mondattal.

Ezt hajtogatta, mikor bértárgyalásra hívta az új főnöke, ezt mondogatta, mikor a nyaralásához nézett úti célokat, ezt mormolta, mikor randira tervezte hívni a szomszédját. Fizetésemelés helyett csak aranyeret kapott, olyan hosszan kellett azon a kényelmetlen széken ülnie, nyaralni Tenerife helyett csak Jászárokszállásig jutott, a randira hívásból pedig csak egy elharapott szia lett, amolyan szi. De béke – ő így írta le magában – honolt benne, nem reménykedett egyikben sem, hiba lett volna, már tudta jól. Nem akart hibázni, kimozdulni ebből az érzékenynek gondolt állapotból, ami számára egyet jelentett azzal, hogy nem is reménykedik.

Meglepően ritkán kísértették meg, ritkán találkozott kígyókkal és Évákkal, néha egy-egy pénztároslány rámosolygott, régen ilyenkor reményteljes mosollyal próbált válaszolni, de aztán inkább átszokott az önkiszolgáló pénztárakhoz – az nem mosolyog.

Reménytelen és hibátlan nyárvégi nap volt, mikor megcsörrent a telefonja.

– Ugorjunk már le az osztálytalálkozóra – szólt bele gyerekkori barátja a telefonba. Az ugorjunk le szóösszetételen kezdett el merengeni, ahelyett, hogy egy hirtelen, kategorikus nemmel válaszolt volna. Micsoda egy vidéki múltat megtagadó, pesti jelenből fakadó gőg ez?! Mire eszmélt, már elkésett a válasszal, hallotta, hogy a barátja megvette a vonatjegyét, az utolsóval jönnek is vissza, tényleg csak leugranak, délelőtt 10, Keleti, és már véget is ért a hívás.

A fejenként három Dreheren kívül semmi nem történt a másfél órás vonatút alatt. Ez volt a fejadag a végtelenül kínos kötelező kör során is, hogy kivel mi történt az elmúlt húsz évben – így azért bírható, summázta magában, miközben tekintete egyre többször tévedt egy agyagfoltos, agyontetovált combra. Ismerte a testrész tulajdonosát, de Krisztivel talán most beszélt a legtöbbet, mert most legalább köszönt neki. A hat sör (de ki számolja?) okozta tompa bágyadtság kalandozásra sarkallta, csak ő az őseivel ellentétben előrefelé nyilazott, gondolatban megsorozta kérdéseivel a lányt, majd azon kapta magát, hogy a gyakorlatban is ezt teszi a pultnál állva: mit keresnek agyagfoltok a harisnyája alatt? egyáltalán miért tetovál valaki egy repülő értelmező szótárt ugyanoda? fájt? te most szívatsz? akkor még két sört és két jégert? Ezeket a kérdéseket tette fel gyors egymásutánban.

Kriszti kerámiaművész lett, délelőtt még dolgozott és észre sem vette, hogy foltos maradt, de nagyra értékeli a figyelmességet, a könyv csak poén, de ezt most nem fejtené ki (érti, aki érti – ezt mondta, de ő nem értette, azóta sem érti), rohadtul fájt, nem szívatja, tényleg saját magát tetoválta, a varrás a hobbija, kezdetben saját magán gyakorolt és a mennyiséggel és a sorrenddel is kiegyezett.

Bár mantrája ekkor már nem jutott eszébe – megdöbbentően kevés dolog jutott ugyanis már ekkor az eszébe –, de semmiféle reménykedés nem futott át rajta, talán már izommemóriából ment ez neki, és úgy hitte, hibázni sem fog, azonban a tetoválástól nem tudott szabadulni. Egyre kevésbé érdekelte Kriszti combja, de egyre jobban a fekete tinta térnyerése az emberi testen.

Jó pár óra eltelt, mikor a pultnál újra egymás mellé keveredtek, és mielőtt bármit kérdezhetett volna, a lány azzal rohanta le, hogy van a kocsijában egy hordozható tetoválókészlet, próbálják ki. Válaszolni nem volt ideje, gondolkodni nem tudott, a lány húzta maga után, beültette az anyósülésre, felkapcsolta azt a semmire sem jó világítást és már ki is választotta a megfelelő tűt és tintát.

– Bökj rá valahová és mondd a kedvenc mondatot – parancsolta átszellemült tekintettel a lány. Bökni még csak-csak tudott, felhúzta a pólóját és a bal bordáját kezdte vakargatni, de a mondatból csak annyi jött ki néhány komlós, malátás büfögéssel megtámogatva, hogy:

– A reény ia.

Kriszti nem kérdezett vissza, bár eltelt húsz év, tudta, hogy a fiú, akibe tiniként bele volt zúgva, irtó szerencsés és tehetséges, már varrt is. Mint egy királynőjét vesztett méhkas, olyan hangot adott ki a gép, ő pedig lassan álomba szenderült.

Másnap felfoghatatlan bordafájdalomra ébredt, de legalább ez elnyomta a fejfájását.

Fogalma sem volt, hogyan és mikor keveredett haza vidékről, de sokkal jobban érdekelte az új tetoválása. Sokkolta az, amit a tükörben látott. Ordítania kellett volna, de ehelyett széles mosolyra húzódott a szája. Nem is ő húzta, nem tudja, ki, de húzódott – önkéntelenül. Újra a tükörbe pillantott és félhangosan olvasta.

A remény fia.

És ezzel a mosollyal könyvelte el, hogy az élete mégsem egy plasztikázott mell, hanem egy agyagfoltos comb miatt változott meg.

Tóth Richárd

Fotó: Karancsi-Albert Rudolf