Egyre rondábbak a telek. Ez a január is milyen ronda. Egyik nap ónos eső esik, másnap nem látni a ködtől, harmadnap szakad a hó. Az egyik pillanatban vacog az ember, a következőben szakad róla a víz, mindene hasogat, viszket, görcsöl, éjszaka hánykolódik, nappal sem találja a helyét, utazna valahová, de csak unottan lapozgatja a menetrendet, járt már mindenhol, vagy ahol még nem, oda most nincs kedve utazni.
Ilyen gondolatok járhattak a szomszéd asztalnál az orrát trombitálva fújó Kosztolányi fejében, miközben barátja, Karinthy letelepedett az asztalukhoz a Csiga kávéházban. Miközben felakasztotta a kabátját a fogasra, az én asztalomra is jutott néhány jéghideg esőcsepp. Oda se pillantva kért elnézést.
‒ Hogy vagy? ‒ kérdezte ugyanilyen közömbösen Karinthy a barátjától, és szemével intett a pincérnek, jöhet a pohár szóda, amibe most egy nagy aszpirint fog beledobni, mert ő is beteg, mint a barátja, akinek vörös az orra, a szeme könnyben úszik, és folyvást tüsszög.
‒ Hogy lehetsz ilyen pimasz ‒ fortyant fel Kosztolányi ‒, amikor látod, milyen pocsékul vagyok? Vagy nem éppen te írtad, hogy nem létezik ennél ostobább kérdés? Hogy kínos zavarba lehetne hozni a kérdezőt, ha a szokványos köszönöm jól vagyok helyett teljes alapossággal és a legnagyobb részletességgel tárnád elé egészségi állapotod minden aspektusát, felvonultatva az összes leletet és zárójelentést, röntgenfelvételekkel támasztva alá kijelentéseid komolyságát?
‒ Hogyne, persze ‒ válaszolta kissé zavartan Karinthy ‒, de nem azért írtam, hogy aztán egy szép napon épp a legjobb barátom lobbantsa sértetten a szememre. Ne haragudj, bármily hihetetlennek találod, őszintén érdekel a hogyléted.
Kosztolányinak sem kellett kétszer mondani, hogy bővebben nyilatkozzon az egészségi állapota felől. Ha kicsit mélyebben belegondolunk, egy költő mást sem tesz, mint egész életén át szorgalmasan tudósít arról, hogy mit érez, milyen rémálmok gyötrik éjszaka, miért ébred úgy, hogy legszívesebben felkötné magát, hogy aztán nagy duzzogva megigya első, majd második kávéját, elszívja a sokadik cigarettáját, fellapozza az újságokat, amitől megint legszívesebben felkötné magát, és hogy mégsem, annak számos oka van, például a kávéház kasszírnőjének nyakán a reggeli fényben felderengő pihék, illetve sok egyéb apróság.
A költőt mindeközben a legkevésbé sem zavarja, hogy a kutya sem kérdezte tőle, hogy érzi magát, a kérdést csakis ő hallucinálta, és ez a tévképzet elég ahhoz, hogy tollat ragadva szonettekben panaszolja el, hogy már megint fáj a foga, elhagyta a kedvese és elfogyott a pénze.
‒ Azt kérded, hogy vagyok ‒ felelte hosszan tűnődve Kosztolányi, és közben egy olyan mozdulatot írt le a keze a levegőben, mintha egy freskót készülne vászonra vetni. ‒ Úgy vagyok, mint mindig, mást nem mondhatok. Amikor a fájdalom szinte beköltözik a testedbe, hónapos szobát vesz ki a csontjaid között, a lakbért persze mindig késve fizeti, viszont éjszaka hangosan hortyog, reggel sűrűn káromkodik, napközben is zajjal van, sosem nyughat. ‒ Lopva barátjára pillantott, nem untatja-e, majd amikor némi érdeklődést vélt felfedezni Karinthy arcán, felbátorodva folytatta:
‒ Hogy vagyok, kérded, s magam sem kérdezhettem volna óvatosabban. Mert mit kezdjünk azokkal az embertárasainkkal, akik folyton siránkoznak? Már meg sem merjük kérdezni őket, hogy érzik magukat, mert rögtön indul a panaszáradat. Emlékezz csak szegény Sárkány barátunkra. A legártatlanabb érdeklődésünk is az emberi szenvedés mérhetetlen mélységeibe engedett bepillantást. Vagy ott van szegény József Attila. Mekkora baklövés lett volna megkérdezni tőle, hogy érzi magát, miközben ült a Japánban és könnyezve bámult üres kávéscsészéjébe.
‒ Persze, persze ‒ dünnyögte Karinthy, és megpróbált érdeklődést színlelni, mert tisztában volt vele, hamarabb túlesnek ezen az egészen, ha egyetlen hatalmas passió dallamára szakad fel barátjából minden fájdalom.
‒ Persze léteznek más típusok. Akik szótlanul viselik a sors csapásait. Tersánszky például, ez a drága Józsi Jenő, akinek meg sem kottyant két világháború, néhány diktatúra, nyolcvanévesen is kocsmába járt, nyakában madzagon lógott a lakáskulcsa, hogy el ne veszítse, hogy amikor részegen hazaér, ne kelljen káromkodva keresgélni, melyik zsebébe tette már megint. S mindezt egy Kakuk Marcival meg az összes többi regényével a háta mögött. Nem hiszem, hogy megfázásra panaszkodott volna bármikor. Vagy itt van szegény Sztravinszkij. Három évvel előttem született, de Oroszországban, ahol a tüdőbaj szinte kötelező volt, és szenvedett ő tífusztól, gyomorvérzéstől, sérvtől, migréntől és álmatlanságtól is hosszú élete során, aztán amikor 1962-ben, kereken nyolcvanévesen visszalátogatott szülőhazájába, a szovjet orvosok fejcsóválva fedeztek fel morfiumot a poggyászában, majd amikor elkobozták tőle, ő bosszúsan megivott pár konyakot és kávét, hogy hibátlanul levezényelje valamelyik szimfóniáját, hogy aztán az Egyesült Államokba visszatérve még majdnem egy teljes évtizedig éljen és boldogan haljon meg nyolcvannyolc éves korában. Sajnos nem tudok vezényelni ‒ hallgatott el Kosztolányi, és hangosan trombitálva kifújta az orrát.
‒ Egy szonettet szívesebben hallgattam volna. Rövidebb ‒ mondta kissé fásultan Karinthy, miközben belelapozott az újságba, de elkésett az ötlettel, mert barátja már a második sort írta. Kivételesen nem a mobiljába, hanem egy kis jegyzetfüzetbe, amelyben Karinthy parázna rajzokat vélt felfedezni a szeme sarkából. Egy meztelen sárkány fajtalankodott hét szajhával. Mikor Karinthy már a keresztrejtvényt kezdte volna fejteni, Kosztolányi is elkészült a szonettel, és különösebb biztatás nélkül fel is olvasta barátjának.
Mikor korom már csontjaimban érzem
s ellustul lassan izom s ízület
Mikor nem újság: az ember beteg
ezért inkább hallgat szerényen
ha kérdik, ’hogy vagy, mi van veled?’
Mit is mondhatnék, kérném szépen
azt, hogy rendben az emésztésem?
hogy teszik dolgukat a szorgos belek?
Ordas hideg oson ajtórésen
mikor épp indulni készülök
Gyilkos foga bokámba harap
’Jól vagyok, vagy inkább tűrhetően’
mosolygok bambán, mint szélütött
’csak ennél ne legyen szarabb’
‒ Ámen ‒ ásított Karinthy.
