A hófehér szalonban egy hatalmas kristálycsillár lóg alá, középen zongora. Elsőre azt gondolnánk, zeneszalonba tértünk be. Később tűnik fel csak a falak mellé állított fényes fehér vitrinsor a benne lévő szemüvegekkel. Mégis, mit keres a zongora az optikában?

A hangszer Thék Endre asztalosmester keze munkáját dicséri, aki Józsefvárosban, az Üllői út 66. szám alatt alapított bútorgyárat 1872-ben, ahol egy idő után zongoragyártásba is fogott. Korábbi tulajdonosa egy zenész körökben csak Etelka néniként ismert asszony volt, Thék állítólag kimondottan az ő családja számára készítette. A hölgy 91 éves koráig tanított éneket a kerületben, s halála után a zongora a Budapesti Örökimádás Oltáriszentség templomba került.

Ildikó, miután megvásárolta hangszert, hirtelen nem tudta hová tenni, csak ideiglenes megoldásként szánta elhelyezni az akkor még felújítás alatt álló Mária utcai üzletben. A munkálatok lezárultak, az optikai szalont berendezték, és kiderült, a zongora nem is kerülhetett volna jobb helyre: hiszen a 90 négyzetméteres helyiség kisebb kamarakoncertek megszervezésére is ideális. Ekkor pattant ki az ötlet a tulajdonos fejéből, aki valaha maga is aktív muzsikus volt: cigányzenészeket hív meg játszani péntek estékre, a fellépésért ad egy pontot, és az ötödik fellépést követően a pontok beválthatók a művész által választott bármilyen szemüvegre. „Mindig cigányzenészekkel léptem fel, megkedveltem őket. Így jött az ötlet is, mert itt laknak zömében a VIII. kerületben. A mostani időszakban, amikor a zenészek tulajdonképpen az éhenhalás szélén állnak, így próbáltam és próbálok segíteni nekik. Amikor azokat a kopott, drogériában vásárolt olvasószemüvegeket látom rajtuk, tudom, hogy nem nagyon van pénzük rendeset készíttetni.” Rózsa István dzsesszgitáros és Burai Béla prímás léptek fel először a szalonban. Nagy sikert arattak, az utcán többek megálltak, hogy hallgassák zenéjüket.

Az addig szódásként dolgozó édesapja megbetegedett, s hogy ne maradjanak pénz nélkül, átvette a munkáját. Nem ment vissza a főiskolára, a biztonságot és a stabilitást kereste, ezért szakmát tanult, így lett látszerész. Megszerette a munkáját, már vagy 3 évtizede dolgozik optikusként, saját üzlete 18 éve van. Végigjárta a lépcsőfokokat: volt tanuló, eladó, üzletvezető, így lett végül tulajdonos. Pár hónapja költöztette üzletét a kerületi Mária utcába, de hogy a szemészeti klinika az út másik oldalán van, merő véletlen. „A kislányom születésekor a szobám ablaka erre az üzlethelyiségre nyílt, már akkor kinéztem magamnak” – mesélte Ildikó.

Az énekléssel a főiskola elhagyásakor nem hagyott fel, az énektanárnője biztatta, folytassa mindenképp. A Kalocsai Paprika Csárdában (a Bláthyban) 8 éven át minden este fellépett. Gazsi Jani cigányprímással dolgozott együtt, és amikor a művész meghalt, abbahagyta az éneklést ő is, ennek már két éve. „Ragaszkodó típus vagyok, össze voltunk szokva, nem akartam mással újrakezdeni.” Ildikó szerint a cigányzene a világon egyedülálló. „Ők azok, akik minden műfajt azonnal, kotta nélkül, bármilyen hangnemben eljátszanak.” Legszívesebb operettet és magyar nótát énekelt, leggyakrabban Szilvia belépőjét a Csárdáskirálynőből, nagy kedvence pedig a Ringó vállú csengeri violám, kisangyalom… A pattogós ritmusért van oda, amitől „bugi lesz a lábakban”, de Wagner-áriát is énekelt, amiről korábban sosem gondolta, hogy menni fog. „Amikor énekeltem, soha nem voltam megfázva, de mióta nem éneklek, allergiám van” – mondta nevetve Ildikó.

Ma nem az éneklés hiányzik számára, sokkal inkább az emberek, akikhez kötődött: az énektanárnő és a prímás. „A biztonságot, folytonosságot jelentették.” Ildikó 20 éve lakik a kerületben. „Van egy megmagyarázhatatlan kötődésem a kerülethez, pedig vidéki vagyok. Amikor feljöttem ide a belvárosba, akkor éreztem úgy, hogy hazaértem.” Múltat és hagyományokat támogató embernek vallja magát, ezért is látja fontosnak, hogy támogassa a művészeket, de saját eszközeivel segíti a lakosságot is: aki helyi lakcímkártyával rendelkezik, 20 százalék kedvezményt kap.