A Bura Galéria nem jöhetett volna létre Oláh Norbert, Fedorkó Boglárka és Lakatos Nikoletta nélkül, akiket még tavaly a Roma Parlament kért meg, csináljanak valamit a galériából, foglalják el a területet. Meg is tették – progresszív roma galériaként határozzák meg a helyet.

„Progresszív, mert a kortárs képzőművészetet, trendeket, aktuális kulturális, társadalmi problémákat a roma kultúra részeként értelmezzük, csakúgy, mint az autentikus műfajokat is. A roma galéria számunkra azt jelenti, hogy biztosítsunk teret azoknak a művészeknek, akiknél a roma nézőpont érvényesül, ugyanakkor lehetőséget adunk arra is, hogy

kiléphessenek a tokenizált roma művész

nézőpontból” – mondta Oláh Norbert a kiállítás megnyitó beszédében.

A kiállítás kurátora, Oltai Kata szerint néha az aktivista diskurzus sokkal erősebb és előrébb tart, mint amit a kulturális intézmények vállalnak. Ez olyan hiátus, ami nem csak a női vagy roma szempontú felvetésekben jelenik meg. A kiállításon unortodox módon dolgozott, hiszen 4 fiatal női művészről beszélünk, akiknek „alkotásaiból süt a sok el nem beszélt attitűd”.

„Fontos szempont, hogy a kiállítás térben értelmezett mondanivaló, úgy raktuk ki a munkákat, hogy nem ajtótól-ajtóig, és nem blokkokban alkotónként, hanem próbáltunk mindent úgy elhelyezni, hogy dialógusok alakulhassanak ki, tehát a művek és alkotók vegyülnek egymással” – mondta a kurátor.

A Te nem vagy olyan című kiállítás célja, hogy megmutassa olyan roma nők alkotásait, akik szembemenve a sztereotípiákkal, sőt lebontva azokat, ismertetik meg a társadalommal látásmódjukat, erős identitástudatukat és tehetségüket. Az emberek az eseményen szó szerint tolongtak, nem fértek el a galériában, az utcán várták, hogy bemehessenek és megnézhessék a műveket.

A galéria és a kiállítás szervezőinek, Oláh Norbertnek, Lakatos Nikolettának és Fedorkó Boglárkának valami egészen úttörőt és korszakalkotót sikerült létrehoznia. Miért? Azért, mert a roma nők a médiában eddig csak és kizárólag olyan szerepet kaptak, hogy

fogják a gyerekeik kezét, vagy az ölükben tartják őket – tehát anya szerepben, szélről, nem kikérdezve a véleményüket semmiről sem. A társadalom változásával ennek a képnek is változnia kell, és annak is, ahogyan beszélnek a romákról. Mert mi is része vagyunk ennek a társadalomnak – az alkotásokban pedig ennek az elismerésnek a hiánya tükröződik.

A Bura Galéria a Kőfaragó utcában található, és ha az ajtó mellé nem tettek volna ki egy óriási méretű fotót egy fiatal, dekoratív lányról, aki egy sárga tangabugyiban és rózsák kompozíciójában szerepel a képen – talán elsétáltam volna mellette. Hiszen egy lakás lett átalakítva galériává, és az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. A meghökkentő fotó már sejteti, mire számíthatunk a galériában. Oltai Kata szerint a négy nő legfrissebb és legrelevánsabb művei kaptak helyet a galéria falain, a sajtónak szervezett tárlatvezetésen pedig maguk a művészek vezettek körbe és mondták el indíttatásukat, üzenetüket, alkotásaik háttértörténetét.

A kiállítás címét Horváth Anita mesterdiploma-projektje inspirálta, melyet a galéria falán feketével felírva láthatunk. Az alkotás letaglózó őszintesége nem engedi el az ember figyelmét, a szöveget végigolvasva pedig megérthetjük, függetlenül attól, hogy roma vagy nem roma az, aki a műalkotás előtt áll, ő is

valamelyik mondattal. Horváth Anita szerint művét az ihlette, hogy bármilyen hétköznapi témáról is beszélgetett roma lányokkal, nőkkel, valahogy mindig arra jutottak, hogy ismerős mondatokat kapnak mindannyian a társadalom különböző nem roma tagjaitól.

A teljesség igénye nélkül néhány mondat: „Te nem vagy olyan; te nem úgy beszélsz; gondolom megdolgoztál érte; lehet, hogy a te feladatod az egyetemen az érzékenyítés; megtartják, vagy kaparás lesz?; biztos nehéz volt kitörni otthonról; erről te nem tudhatsz.”

„Azért szeretem ezt a projektet, mert amikor ezeket a mondatokat nem romák, és nem is feltétlenül nők olvassák, ők is tudnak hozzá kapcsolódni, mert ezek nem kimondottan roma női specifikus mondatok” – mondta Horváth Anita, majd bemutatta második kiállított művét is. Ez több elemből állt, egyrészt egy videóból, másrészt a földön piros anyagdarabra elhelyezett gipszdarabokból, melyeken szöveget lehetett olvasni, valamint a gipszdarabokról készült fotókból.

A gipszdarabok Horváth Anita saját testének egyes részeit mintázzák, bennük Bari Károly verseiből részletekkel. Bari Károly a roma történelem egyik kiemelkedő költője, aki sokkal kevesebb figyelmet kap, mint amennyit érdemelne, éppen ezért választotta őt a művész. Anita, miután gipszbe öntötte testének azon részeit, melyen a legvékonyabb, legérzékenyebb a bőr, ezeket rítusszerűen befestette, majd amikor megszáradt és már viszketett, feszített és szabadulni akart tőle, megpróbálta minél gyorsabban lemosni magáról: a roma nőket érintő sztereotípiáktól, megbélyegzésektől, mondatoktól, melyeket a falra festett, ugyanígy szeretne megszabadulni, viszont ez sokkal nehezebb, mint hinné az ember.

Ahogy Horváth Anita bőre is megtisztult a piros festéktől egy ponton, és már azt hihetnénk, hogy tiszta is marad, ahogy a többi területről is megpróbálta eltüntetni, a már tiszta felület újra pirossá vált – a szétkaristolt bőr egy idő után túlérzékennyé válik és a gyógyulás folyamata pedig sokkal nehezebben tud beindulni.

Balázs Kitti célja a roma származás miatt megkapott művészszerep feloldása mesékkel. Az állatokkal tarkított festményeknek egészen magával ragadó hangulata van – borús, mindemellett kedves és világos, a színek bátor használata, és a bennük rejlő történet, hiszen Kitti alkotásai úgy születtek, hogy

saját gyermekeinek mesélt és festett

egyszerre: mindegyik kiállított műve hordoz magában egy mesét, kezdve a kívánsághallal, a békahercegen át a könnyekben fürdő fiókákon át. Mind a megbélyegzések feloldásáról szól, arról, hogyan lehetünk szabadok és önmagunk.

Ehhez kapcsolódik Galyas Denerák Dóra, aki saját testének (olykori) eroticizálásával, egzotifikálásával akarta megmutatni, milyen sokszínű egyéniség és mindegyik énjét ugyanúgy szereti: az erős, magabiztos, szexi harcos amazont és az érzékeny, rózsára vágyó nőt is. Fotóinak központjában az áll, hogy a saját testével, nőiségével, identitásával úgy játszott, hogy közben arra a kérdésre kereste a választ, ki is ő valójában? Vajon megvan-e a nőnek a szabad válaszadásra a lehetősége, hazudhat-e szabadon arról, hogy ki is ő valójában?

Takács Zsófia 2022-ben Portugáliában élt fél évet és 2 cseh lánnyal lakott együtt, akikkel arról beszélgetett, hogy az USA-ban az abortuszhoz való jogot milyen módon szigorították, egyes államokban azonban eltörölték. Arról meséltek neki, hogy elindult egy program Csehszlovákiában, amiben 90 ezer roma nőt kényszersterilizáltak. Művei ehhez kapcsolódnak, olyan fotókat keresett, amin roma nők szerepelnek, de nem az eredeti háttérrel festette meg őket – méltó környezetet szeretett volna adni ezeknek a gyönyörű, bölcs nőknek. A sorozat címe csehül békákat jelent, mert a lányokat így nevezik ott – hasonlatos a nálunk használt, csitrik, tyúkok jelzővel – és ezt a szót Portugáliához is tudta kapcsolni, hiszen ott rengeteg üzlet kirakatában találkozott porcelán békákkal, melyek azt a célt szolgálják, hogy távol tartsák a romákat a boltoktól, hiszen ott a roma kultúrában a béka a rossz óment szimbolizálja.

A lányok üzenete világos: elég volt a roma nők lekicsinylő szerepbe kényszerítése, ideje, hogy felemelkedhessenek büszkén és méltóságteljesen.

György Eszter történész beszédében szintén erről beszélt, az alkotók felé fordult és megkérdezte tőlük:

Hol voltatok, hogy önarcképeitekkel, testetek legsérülékenyebb részeinek lenyomatán keresztül, érzékeny és bátor megközelítéseitekkel, szubverzív módon mutassátok meg, amit az európai festészeti és fotótörténeti kánon évszázadokon keresztül nem-roma és nem női (fehér férfi) tekintettel ábrázolt? […] Hol voltatok eddig, hogy képeiteken keresztül ne csak a sokszoros hátrányt, a szegénységet, a kihasznált, az erőszakkal lemeztelenített, a pusztán a szexualizáltságában vonzó, a gyarmatosított testeket lássuk, hanem a legszemélyesebbet és az univerzálisat, a kortársat és a mindenkor érvényeset?”

A kiállítás megnyitója vita nélkül sikert sikerre halmozott, legalább kétszáz ember érdeklődését nyerte el. Voltak köztük romák és nem romák, nők, férfiak, gyerekek, fiatalok és idősebbek. Mindenki arcán tükröződtek az átélt érzések, e mellé párosult az a plusz, amit a zenei performansz nyújtott. Lakatos Gabriella és Nagy-Babos Rebeka munkája kifejezetten a kiállítás miatt készült el és annak a szerves része. 

A Bura Galéria Te nem vagy olyan kiállítása április 26-ig fogadja a látogatókat. 

A megnyitót követő nap is egy fontos rendezvénynek adott helyet a galéria, méghozzá a Romaversitas Alapítvány és az EMMA Egyesület közösen kiadott Lehetne egy kicsit halkabban? című kiadvány bemutatásának. Az 5 tanulmány azzal a céllal készült, hogy feltérképezzék, milyen tudás áll rendelkezésre a roma nőket érintő szexuális és reprodukciós egészség és jogok területén Magyarországon, illetve milyen kezdeményezések foglalkoznak ezekkel a témákkal.

A bemutatón az 5 szerzőből 2 volt jelen. Beszéltek kutatási területükről, a tanulmány részleteiről, tapasztalataikról. Csikós Marina nőgyógyászati kórképekkel küzdő roma nők és lányok interszekcionális tapasztalataival foglalkozott, olyan témákat érintett, mint a menstruációs szegénység és következményei, illetve a korai tünetek kései diagnosztizálása – tehát a PCOS, endometriózis és PMS mennyire nehezen diagnosztizálható betegségek. Az egészségügyben dolgozó nőgyógyászok sem ismerik behatóan ezeket a betegségeket és érdektelenek a tüneteket illetően, jószerivel letudják annyival, hogy „a menstruáció fájdalommal jár, el kell viselni”, valamint fogamzásgátló tablettát írnak fel, nem beszélve a nőgyógyászati vizsgálatok során átéltekkel.

Csikós Marina interjúalanyai nyílt rasszizmussal nem találkoztak, rejtettel viszont számos alkalommal, csak egy példa a sok közül: az egyik interjúalanyt az első nőgyógyászati vizsgálatán arról kérdezte az orvos, hogy szed-e fogamzásgátló tablettát, a nemleges válaszadás után rosszalló tekintettel fordult a fiatal lányhoz, majd megkérdezte tőle, hogy: „maguknál nem szoktak fogamzásgátlót használni?” – utalva arra a rasszizmuson alapuló tévhitre, hogy a cigány nők nem foglalkoznak a fogamzásgátlással, mert szeretnek szülni.

Balogh-Szabó Kitti a roma nők szüléssel kapcsolatos attitűdjeinek feltérképezésével foglalkozott a félelem társadalmi konstrukciójának szemszögéből. Tartalmi elemzést végzett, roma nőkkel készített videókat nézett meg, kiindulópontja az volt, hogy minden nő fél a szüléstől, de a roma nők leginkább azért, mert kiemelten jelen van az információhiány, a vizsgálatok, esetlegesen a szülés során az orvosok nem tájékoztatják a kismamákat arról, hogy mi történik, valamint a szolgáltatáshoz való hozzáférés.

A félelem pedig a negatív tapasztalatok miatt alakul ki, ami a rasszizmusból eredeztethető, amit a terhességgondozás, szülés során élnek át a nők. A tanulmány legfontosabb elemei közé sorolta a szülészeti erőszakot, mely Magyarországon is jelen van, mivel a nők nagy része arról számolt be, hogy az erőszak áldozata, a későbbi várandósságok során azt találták ki megoldásként, hogy később mennek a kórházba. Sokat segített az Alsózsolcán létrejött dúlaszolgálat, a saját roma közösségből képzett ki az EMMA Egyesület dúlákat, mely jelenleg is jól működik.

A kiadványt megelőzte az, hogy a Romaversitas Alapítvány és az EMMA Egyesület 2023-ban elindította a MARA-programot, hogy ösztönözzék a roma nők közösségi aktivizmusát Magyarországon, különösen a szexuális és reproduktív egészség és jogok témáiban. A programban jelenleg 18 roma nővel dolgoznak együtt, hogy elősegítsék nőtársaikért, az ő fizikai és mentális egészségükért elkötelezett, erős roma női közösség létrejöttét.

Balogh Adrienn

Fotók: Szabó Richárd