„Elnézést, én ezt nem úgy fogom elmondani, ahogy szeretnék, hogy elmondjam, hanem ahogy én átéltem”, mondta a 85 éves Erzsébet a gimnazista Kamillának, amikor leültek a második világháborúról beszélgetni. Akkoriban, amikor ez elhangzott, ugyanígy találkozott a középiskolás Tamara a 100 éves Magdával, Edina és Marci a 89 éves Róberttel, Luca és Samu a 89 éves Évával.

Az Emlékezés Színháza Személyes történelem-projektjének keretében 10 fiatal kutatta a kerület és Budapest második világháborús történetét kizárólag az elbeszélésekre hagyatkozva, arra építve, hogy a találkozásokban fény derülhet az esetlegesen előbukkanó új, ismeretlen részletek mellett arra is, hogyan tud még összekapcsolódni a két világ, a kétezres években és a harmincas években születettek. Jelent-e még valamit a legutóbbi nagy háború és a holokauszt a mai fiataloknak, és egyébként: jelent-e még valamit nekünk, akik ugyanazokon a helyszíneken járunk, ugyanazokat az utcákat és tereket használjuk. Hiszen megvan nekünk nemcsak a Teleki tér vagy a II. János Pál pápa (az akkori Tisza Kálmán tér), hanem esetenként még a golyónyomok is, az erőszaknak és a fájdalomnak ezek a konkrét és félreérthetetlen lenyomatai. Éppen csak a kérdés marad: mit tudunk kezdeni velük? 

A Személyes történelem-projekt csúcspontja egy rendhagyó előadás volt a holokauszt emléknapján, január 27-én a Kesztyűgyárban, amelynek során a középiskolások az idősek történeteiből adtak elő részleteket. Az előadást közösen dolgozták ki táncművészekkel és közösségi színházi rendezőkkel. A jelenetekben sokszor szinte a pszichodrámához hasonlóan emelték ki és személyesítették meg az ellentétes érzéseket, a bátorságot, a félelmet, külön szereplő lett a vér vagy a golyó, ezzel a mikrotörténések, a pillanatok kaptak különös hangsúlyt, és

Az idei Személyes történelem nem elsősorban a történetek értelmét kereste, hanem – többek között – az extrém helyzetekben is lehetséges ellenállás módjait kutatta. 

Engem eleinte kétkedés fogott el a jeleneteket nézve, az érzés, hogy „de hát ez így nem lehetett”. Kamaszok beöltözhettek nyilasruhába, de hogy ezen a módon megölték a többi nyilast, akik a meneteket vezették és irányították, ráadásul ilyen hatékonysággal – inkább vágyott történelemnek hangzott nekem. (Utóbb egyébként kiderült, hogy erre számos visszaemlékezés létezik, én kételkedtem túlzottan.) Hogy valaki nagynénje egyszerűen választhat az auschwitzi meg az ausztriai vonat között, szintén hihetetlen volt, de ahogy ezeken gondolkoztam, rájöttem arra, amire a fiatalok is felhívták a figyelmem az előadás végén, hogy de hát Erzsébet, Róbert, Éva és Magda akkor még gyerekek voltak.

A legidősebb elbeszélő tizennégy éves lehetett 45-ben, a többiek ennél sokkal fiatalabbak. Az ő gyermeki univerzumukba kellett valahogy beépíteni azt a beépíthetetlen rémületet, ami körülvette őket. Akik fiatal felnőttként vagy középkorúként élték át a háborút, már nincsenek. Kizárólag a gyerekek közül néhányan. A gyerekeknek pedig a meséikbe tört be apa elhurcolása, az éhezés, a vonat, az agyonvert rokonok látványa. A diódobálós játékba, a káposztalopásba. Nem azt fogjuk megtudni tőlük, hogy mennyi időbe telt minden zsidót a Tattersallba terelni, és hányan voltak pontosan, hanem hogy milyen szaga volt az utcának, mit mondott anya, és hogy nézett ki apa, amikor kis híján, vagy sajnos egyáltalán nem kis híján, hanem teljesen – halálra verték.

Értelmetlen történeti hűséget várni, hiszen – ahogy Erzsébet is mondta – egyáltalán nem is arról akar beszélni. Mi az ő gyermeki fejükbe bújunk bele ilyenkor, azt látjuk, ahogy ők lélegeztek és figyeltek, ahogy rájuk hatott a hullák látványa, az elszakadás a szüleiktől, a golyó sokkal frissebb nyomai. Nem tudom,

Az, hogy az előadás egyik fő kérdése az ellenállás volt, megkülönböztette a szokványos holokauszt tematikájú és második világháborús megemlékezésektől. A legkiválóbb hely Budapesten erre a perspektívára valószínűleg egyébként tényleg Józsefváros, hiszen itt beszélnek sokan az úgynevezett „Kis Varsóról”, a Népszínház utcai fegyveres összecsapásról zsidók és nyilasok között. Ez az egyetlen, bár hiányosan dokumentált, mégis erősen valószínűsíthető zsidó fegyveres ellenállás Budapesten, és úgy tűnik, a fiatalokat is megszólítja, olyan referenciapontot ad, amihez kapcsolódni tudnak: „Korábban nehéz volt elképzelni, hogy a világháború korában élek, és bárhogyan is, de tudok reagálni az eseményekre, de most már elképzelhetőnek tartom, hogy képes lettem volna cselekedni”, mondták az előadók. 

A szervezők odáig tágították az ellenállás fogalmát, hogy felkérték a közönséget, gondolkodjanak el azon, mennyiben jelennek meg az ő saját életükben az ellenállás formái, ahogy a háború alatt is volt, aki titokban segített, nem teljesítette a parancsot, információt hozott, tejet tett a zsidó családok ajtaja elé. Az elhangzott válaszok egyszerre voltak nagy formátumúak és teljesen hétköznapiak, én pedig nehezen tudtam hirtelen a saját, banális, huszonegyedik századi választásaimat a háborús helyzethez viszonyítani. Nekem úgy tűnt, akkoriban sokkal nagyobb volt a tét, leragadtam annál, hogy mint a fiataloknak, fogalmam sem volt, mit tettem volna.

És míg mi a jeleneteket figyeltük és az ellenálláson lamentáltunk, éppen ugyanabban az időben 9 másik európai nagyvárosban jelenítették meg középiskolások a háború helyi történetét az Emlékezés Színháza Projekt keretében. Megható volt, hogy összerezegtek a nagyvárosok golyónyomai Józsefvároséval, a tigristankok és a diódobálós játék emlékei, a szomorúság, az ellenállás apró gesztusai, a fájdalom – és a kedd este.  

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf