Józsefvárost éjjel is látni kell. Erre tizenhét évesen döbbentem rá, amikor már három éve jártam a Trefort utcai gyakorlógimnáziumba, és 1977 májusában végre hajnali fél háromkor is végigsétálhattam a Bródy Sándor utcán. Másnap volt a ballagás, és minket, harmadikosokat azzal bíztak meg, hogy sok orgonát lopjunk valahol az éjszaka leple alatt, és reggelre azzal díszítsük fel az iskolát.

Hajnali három órakor találkoztunk a Trefort és a Szentkirályi sarkán, és szüleim nagy nehezen kimenőt adtak egész éjszakára. A körúton közlekedő éjszakai villamossal utaztam egészen a Rákóczi térig, horkoló hajléktalanok és részegen ordítozó ismeretlenek társaságában. Annak ellenére is otthonosan éreztem magam ebben a közegben, hogy a családi otthon biztonságában olvasott magyar klasszikusok mélyen hallgattak ilyesmiről. Arany János például sehol sem említi verseiben, hogy ezek a hajléktalanok belepiszkítanak a nadrágjukba.

Felmentést adtam magyartanáromnak, aki egyébként is egy szörnyeteg volt. Dolgozatíráskor szokása szerint megállt valaki mögött, és amikor a tanuló végre minden bátorságát összeszedve remegő kézzel leírt egy mondatkezdeményt, a tanár – nevezzük őt most D.-nek – felkapta a füzetet. Nekem nehogy ilyen marhaságokat írjanak, mondta, és gátlástalanul felolvasta a mondatkezdeményt, a tanuló meg ült ott vörös füllel, megszégyenülve.

Lehet-e csodálkozni ezek után, hogy szándékosan üres dolgozatot adtam be. Arany János: Epilogus, ennyi állt a tetején, alatta semmi. Persze dolgozatosztáskor D. harsányan megjegyezte, hogy Bajtai Zoltán arcátlansága, miszerint üres papírt ad be dolgozatként, elnyeri majd méltó büntetését. Utáltam a magyar irodalmat, az egész tizenkilencedik századot, ezt a sok bajszos tollforgatót.

Hajnali fél három múlt, amikor 1977-ben leszálltam a Rákóczi téren az éjszakai villamosról. Nem tudhattam, hogy a tér sarkán álló Ezermesterbolt 1900-ban még párizsi autószalon volt, honnan a pokolból tudtam volna, magyarórán arról sem esett szó, hogy Kosztolányi meg Karinthy hatvan évvel azelőtt valahol ugyanott ácsoroghattak hajnali háromkor, talán épp egy májusi éjszakán, mert nem tudtak elválni egymástól, egyiküknek sem volt kedve hazamenni, mert nem tudtak még ilyen korán elaludni.

Lehet, hogy épp Adyn gúnyolódtak, mert egyikük sem rajongott a költőóriásért. Karinthy azért nem, mert a felesége, Aranka mindig azzal bosszantotta, hogy az ő vállairól Ady már akkor írt szerelmes verset, amikor Karinthy őt még nem is ismerte, Kosztolányi meg azért, mert Ady egy kritikában jól lehúzta első kötetét.

Adyt viszont épp akkoriban kezdtem megkedvelni. Egyrészt azért, mert amikor annak az 1977-es májusi napon vissza kellett mennünk a Trefort utcába a délelőtti ballagásra, zuhogott az eső, és apám kölcsönadta a kabátját, ami pontosan olyan volt, mint amiben Adyt az egyik utolsó fényképén látjuk. Egy padon ül az akkor már súlyosan beteg költő, napjai meg vannak számlálva, tombol az első világháború, fején kalap, rajta talán egy hervadt őszirózsa, és bele sem bújik a kezével a kabát ujjába, úgy van összegombolva rajta, mintha nem is lenne karja. A képaláírás pedig csak annyi volt, hogy Ember az embertelenségben, ami a költő 1916-ban írt versének a címe. Mégsem ez volt az első vers, amit megszerettem.

Szintén 77 májusában történt, hogy D. parancsot adott, hétfőre írjunk verselemzést a Párisban járt az Őszről. Persze nem írtam meg, viszont azt vettem észre, hogy már második olvasásra megragadt a fejemben szóról szóra majdnem az egész vers. „Füstösek, furcsák, búsak, bíborak”, ez nagyot ütött, és a legváratlanabb pillanatokban jutott eszembe.

Nem voltam túl népszerű osztálytársaim körében. Ennek számos oka volt, leginkább talán az, hogy tanítás után mindenki pucolt haza, én meg néha egyedül ittam meg azt a korsó sört a Rákóczi úti Marika büfében. Rendkívül sokat javított népszerűségemen, amikor Latinovits hangját utánozva elszavaltam nekik a verset, és ilyenkor mindig hangosan követelték, hogy mondjam el még egyszer. A „füstösek, furcsák, búsak, bíborak” sor előtt mindig egy kis hatásszünetet tartottam, ők pedig hangosan hahotáztak.

Nem állt szándékomban viccet csinálni Adyból, de jó volt látni, hogy a vers még ezt is kibírja. Ahogy kibírja azt is, hogy idétlen kamaszok mindenféle marhaságot firkáljanak össze róla. Kivéve engem. Már épp visszaeső verselemzés-szabotőr lettem volna, ha D. nem feledkezik meg róla hétfőn, hogy beszedje a dolgozatot. Talán berúgott a hétvégén, és a hétfői másnap vette el a kedvét a dolgozatjavítástól, viszont tény, hogy soha többé nem került szóba a vers, és így történhetett, hogy életemben először megkedveltem egy költeményt.

Abban sem lett volna köszönet, ha megírom az elemzést, mert az legfeljebb annyi lett volna, hogy „kedvelem Ady Endrét, mert neki nem volt bajusza”.

Azon a májusi délelőttön kialvatlan voltam, mintha egész éjjel úgy lumpoltam volna, mint Ady. Nem bújtam bele a kabát ujjába, de nem tudtam elöl összegombolni, meg addigra már meleg is volt, tulajdonképpen nyűg volt rajtam az a kabát, miközben a Szentkirályin sétáltam a Mikszáth tér felé, de le nem vettem volna.

Akkor még persze fogalmam sem lehetett róla, hogy a Mikszáth teret 1911-ig Reviczky térnek hívták, ahogy az utca, amely a Kálvin térről idevezet, továbbra is a költő nevét viselte, és hogy ennek az utcának a 7-es számú házában lakott 1916-tól Babits Mihály, akit állítólag a korán megözvegyült Csinszka itt, ezen a postacímen, ebben a házban próbált behálózni. Nyilván a magyar irodalom klasszikusainak magánéletében könyékig vájkáló szerzők erről nálam többet tudnak, szóval ebbe most nem mennék bele. Sokkal fontosabb, hogy az elmúlt harmincvalahány év során talán a Mikszáth téren csodáltam meg leggyakrabban az éjszakai Józsefvárost, mert 1990-ben itt nyílt meg a Tilos az Á, amely hétközben is hajnalig tartott nyitva, ami akkoriban még ritkaságnak számított. A környék lakói ennek nem örültek annyira, mint én, aki rendszeresen távoztam innen valamely késő éji órán vagy hajnali időpontban, és egy alkalommal a kabátom szára fenn is akadt egy Lőrinc pap téri postaládán, én pedig szemtanúk beszámolói alapján álló helyzetben horkolva elaludtam a ládára borulva. Valószínűleg akkor már nem apám kabátja volt rajtam, aligha hiszem, hogy kibírt épségben még tizenöt évet, bár tartós darab volt, meg kell hagyni.