Felszabadulás vagy megszállás?

A kortársak és az utókor számára összetett kérdés maradt április 4-ike megítélése. Kétségtelen, hogy a náci megszállás és a nyilas uralom alól való szabadulás valódi megkönnyebbülést hozott a magyarság jelentős része, különösen az üldözöttek számára. Ám a szovjet csapatok kivonulásával sem számolhatott senki 1946-ban: Magyarország Moszkva érdekszférájába került, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jelenléte, a fokozatosan erősödő kommunista politikai nyomás már az ünnepségek idején is érzékelhető volt — még ha ennek nyílt kimondása természetesen nem fért bele az akkori sajtó hangnemébe. A szovjet csapatok 1989-ig maradtak az országban, és a magyarok egyre inkább egy újfajta kiszolgáltatottságot éltek meg.

Ebből következik, hogy az 1990-es rendszerváltás után április 4-e elvesztette állami ünnep rangját: a demokratikus Magyarország már nem tekintette egyértelműen felszabadulásnak azt a napot, amelyen a szovjet befolyás évtizedekre berendezkedett az országban. A történelmi valóság tehát kettős: egy valódi katonai felszabadítás és egy hosszú ideig tartó politikai megszállás kezdete fedi egymást ugyanabban a dátumban.

Az 1946-os ünnepségeken elhangzó lelkes szónoklatokat érdemes fenntartásokkal olvasni: a szónokok egy része őszintén hitt a demokratikus újrakezdésben, mások azonban már akkor is szűkülő mozgástérben, a szovjet elvárásokhoz igazodva fogalmaztak.

Az mindenesetre tény, hogy az újjáépülő országban a remények még éltek 1946-ban. A Ludovika téren a szovjet hősi emlékműnél volt az egyik fővárosi megemlékezés. Egy 1956 novemberéből fennmaradt — tehát az ünnepséget követő tíz és fél évvel későbbi — rövid filmrészlet ugyanakkor jól mutatja, hogy a szovjet „felszabadítók” iránti szimpátia ekkorra már messze nem volt általános: gyerekek dobálták kővel az építményt.

1946. április 4.

A főünnepséget a Szabadság téren rendezték, ahol az orosz hősi emlékmű előtt sorakozott fel az orosz és magyar katonai díszszázad, valamint a rendőrség díszzászlóalja. A térre torkolló utcákból szüntelen érkezett az újabb tömeg. Megjelent Tildy Zoltán köztársasági elnök, Nagy Ferenc miniszterelnök, a kormány valamennyi tagja, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság képviselői és a Szovjetunió magyarországi követe is.

Az ünnepséget Ortutay Gyula nyitotta meg a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság nevében, majd Nagy Ferenc miniszterelnök mondott ünnepi beszédet. Felidézte az 1930-as évektől vezető utat, amelynek során Magyarország gazdaságilag és politikailag egyre inkább a náci Németország befolyása alá került, végül hadba lépett, és a megszállást követően a legkiszolgáltatottabb helyzetbe süllyedt. Hangsúlyozta: a Vörös Hadsereg azzal is bizonyította, hogy a hadjáratot nem az ország legyőzetésének, hanem felszabadításának tekintette, hogy az ország felszabadult felén már megalakult az ideiglenes nemzetgyűlés és az ideiglenes magyar kormány. Szviridov altábornagy rövid megszólalásában úgy fogalmazott: meg van győződve arról, hogy a magyar dolgozó tömegek a demokratikus kormány vezetése alatt minden nehézséget le tudnak győzni. A pártok képviseletében Rajk László belügyminiszter, Ries István igazságügyminiszter, Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint Gyöngyösi János külügyminiszter szólalt fel. Az ünnepség a Szózat és díszelvonulás után ért véget. A tömeg ezután az Andrássy úton a köztársasági elnök palotájáig vonult, ahol Tildy Zoltán az erkélyről fogadta az érkezőket.

A Ludovika-kertben

A budapesti megemlékezések egyik állomása a Ludovika-kertben zajlott, a szovjet hősi emlékmű előtt. Már reggel nyolc órakor gyülekezni kezdtek a szomszédos kerületek pártszervei, az iskolák és a kerületek képviselői. Kilenc órakor érkezett meg a Vörös Hadsereg küldöttsége Kondrakov vezérőrnagy és Seton alezredes vezetésével.

Az ünnepség a Szózattal kezdődött, majd a Vörös Hadsereg, a nemzetgyűlés, a főváros, a Nemzeti Bizottság és a pártok képviselői helyezték el koszorúikat az emlékmű talapzatán. Az ünnepi szónok Kállai Gyula államtitkár volt, aki hangoztatta: az ünnep a magyar történelem egyik legnagyobb napja, hiszen egy évvel korábban ezen a napon hozta nyilvánosságra „Sztálin generalisszimusz”, hogy Magyarország területe teljesen felszabadult. Az ünnepi közönség egyperces néma csenddel emlékezett az elesett szovjet katonákra.

Kállai Gyula ugyanakkor politikai figyelmeztetést is megfogalmazott: a felszabadulás szerinte még nem teljes, mivel az országban olyan erők is működnek, amelyek a korábbi rendszer visszaállítására törekednek — ezek felszámolását a demokratikus átalakulás folytatásának feltételeként jelölte meg. A szovjet delegáció részéről Kondrakov vezérőrnagy válaszolt: az elesett orosz katonák előtt lerója kegyeletét, majd kijelentette, hogy számukra a legjobb emlékmű a magyar demokrácia megerősödése és a szovjet–magyar barátság elmélyülése lenne.

Ünnepségek a városban és az Operában

A nap folyamán a Vigadó téren, az orosz repülőhősök emlékművénél Veres Péter, a Nemzeti Parasztpárt elnöke mondott ünnepi beszédet; a Gellért téri megemlékezésen Tombor Jenő honvédelmi miniszter képviselte a magyar demokratikus hadsereget. A budaörsi amerikai katonai temetőben Antall József kisgazda politikus és újjáépítési miniszter — a rendszerváltás utáni első magyar miniszterelnök apja — szólt az egybegyűltekhez; a Gellérthegyen pedig Kővágó József polgármester tartott beszédet, ahol a tervezett nagy szovjet emlékmű alapkövét is elhelyezték; a Budapest egyik jelképévé vált Szabadság szobrot, Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotását, egy év múlva adták át.

A Városligetben a Magyar Ifjúság Országos Tanácsa szervezett nagyszabású népünnepélyt.

Az ünnepségsorozat az Operaházban tartott díszelőadással zárult: Tildy Zoltán köztársasági elnök ünnepi beszéde után Erkel Ferenc Bánk bán című operájának első felvonása következett.

Nyitókép: Kálvin tér, az Állami Biztosító központi épületének homlokzata az Üllői út és a Ráday utca között 1958-ban – Fotó: Sándor György / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Fortepan