Kosztolányi Dezső 1933–34-es naplóbejegyzései között olvasható:
„A Conti utcai bordélyházban szombat este egy munkás megsértette valamelyik nőt. K-nak nevezte, erre a többiek, mintegy varázsütésre, lekapták lábukról a lakkcipőt, és a sarkával egyszerre húszan, harmincan – nekitámadtak. Kékre-zöldre verték az arcát, egyik szemét ki is ütötték”.
A költő még hozzáteszi, hogy mindezt a saját szemével látta, tehát nem csinál titkot abból, hogy olykor bordélyba jár.
A madám – vagy ahogy Kosztolányi nevezi, a szobaasszony –, Sommer Mici egyik lábára sántít, a másik szemére vak, ami a gyermekbénulás maradványa lehet. „Akár Kölcsey – gondolja Kosztolányi. – Mici tanti jókedvvel, bőséggel áld meg minket az ő házában. Bár Kölcsey nem volt sánta, legalábbis a verssorai soha nem vétettek lépést”, szövi tovább a gondolatait a költő cipőfűzés közben.
Egy Ganz gyári munkás, Karikás Péter a délelőtti műszak után leszáll a villamosról a Mária Terézia téren, és nehéz léptekkel elindul a legközelebbi csapszék felé. Megfáradt a munkában, jár valami szórakozás neki is. Kirendel egy kancsó bort, tölt, és fáradtan néz maga elé. Fáj mindene, a válla majd leszakad, rágyújt egy cigarettára. Valahogy csak kihúzza már nyugdíjig, amit remélhetőleg a munkássegélyező havi rendszerességgel kiutal majd neki, mert egész életén át becsületesen fizette a részleteket.
Kosztolányi a Conti utcai nyilvánosház kasszája előtt állva épp rágyújt, amikor Karikás belép a kuplerájba, nem néznek egymásra. A költő, szája sarkában a cigarettával, kinyitja a tárcáját és kivesz egy ropogós bankót. Nem látja a címletet, mert a szemét csípi a füst, de ez nem zavarja. A kávéházban is megesik gyakran, hogy rossz címletet vesz elő, ám ilyenkor mindig figyelmeztetik. Nem tehet róla, hogy csak két keze van az embernek, a jóisten nem teremtett neki egy harmadikat, amivel a cigarettáját foghatja, miközben a tárcájában kotorászik.
„Siess már, nincs időm”, mordul a nőre Karikás, aki közben kiválasztotta szíve hölgyét, az idősödő Kotler Terit, akinek vakítóan fehér combjai még Kosztolányit is elkápráztatják olykor. Mert a költő a fekete harisnyák rabja. És a Teri mindig feketét viselt, soha pirosat. Mert a fekete nagyon passzol a combja fehérségéhez. A Teri már kissé nehézkesen mozog az ágyban, de puha a húsa, mint a rántott csirkecomb, és mosolyogva megenged néha olyan dolgokat is, amiket a fiatalabbja csak grimaszolva és kelletlenül.
A fehér combok fekete harisnyás asszonya azonban úgy dönt, hogy végigszívja a cigarettát, amire akkor gyújtott rá, amikor Karikás rábökött a ronda, piszkos körmével. Kotler Teri mindig is undorodott a munkásosztálytól, mert a munkások büdösek, mosdatlanok, mint Teri apja, aki mindig véresre verte a nadrágszíjával azokat a szépséges fehér combokat, ha visszafeleselt neki. Jó nagy marha volt, meg is ütötte a guta, gondolja Teri a néhai apjáról, aki a lánya szüzességét is elvette, amikor annak eljött az ideje.
„Mozdulj már, te kurva – morogja Karikás –, mit gondolsz, a karácsonyt is itt töltöm majd miattad?” Kosztolányi és Sommer Mici is fültanúi a jelenetnek, mindketten odafordulnak. „Nyitva vagyunk szenteste is”, mondja Mici kedvesen, kissé emelt hangon, hogy minden vendég jól hallja. „Magának én nem osztottam lapot”, veti oda Karikás a madámnak, de amikor visszafordul Terihez, a mellette ülő Zigler Irma a maga méltán hírhedt hangján nevetve megjegyzi: „Kurva a maga becses neje, a tekintetes asszony, akit a házmester süketnéma fia ránt a farkára, amíg maga itt örömködik.”
Karikás már épp készül szájon vágni a nagyszájú Irmát, amikor Teri lekapja a lakkcipőjét, amely tulajdonképpen egy takaros kis papucs magas, hegyes sarokkal, és azzal esik a munkásember fejének. Telibe is találja kopasz homlokát, ami jel a ház összes hölgyének, akik saját lakkcipőjüket lekapva csatlakoznak az offenzívához. A szerencsétlen Karikás ezeket a sérüléseket biztos nem tudja majd otthon kimagyarázni, de magyarázhatja, ahogy akarja, a felesége már úgysem hisz el neki semmit.
Kosztolányi közben elteszi a tárcáját, a lassan végigégő cigaretta már perzseli az ajkát, ezért inkább belehajítja az ajtó mellé helyezett vizes vederbe, és búcsúzóul még odaszól Mici tantinak. „Ez most megkapja. Mehet panaszra, ha akar, de a rendőrségen úgyis csak kiröhögik. Ha esetleg szükségessé válik, majd én is tanúsíthatom, hogy Teri meg Irmácska önvédelemből cselekedtek.”
„Áldott karácsonyt”, int Micike a távozó költő után. „Magának is, drága, és a ház összes hölgyének nemkülönben”, válaszolja Kosztolányi a küszöbről, de szavai belevesznek a hatalmas lármába, amely a küzdelmet kíséri.
Itt olvashatók korábbi Borongók.
Nyitókép: A Conti utca, 1917 – Ladinek Viktor / Fortepan
