– Képzeld, mostanában már hallgatok arra is, ha Kornélnak szólítanak – mondta Kosztolányi a barátjának, Karinthynak. – Épp fizetni akartam a rikkancsnak, de a cigaretta kialudt a szám sarkában, a zsebembe nyúltam az öngyújtó után, és azt adtam a rikkancs kezébe az apró helyett, ő meg csodálkozva nézett rám.

– Jó, hogy nem az apróval akartál rágyújtani – jegyezte meg ásítva Karinthy. Mindig álmos lett a hőségtől.

– Nevetni fogsz, de tényleg én sem értettem egy pillanatig, hogy mi a gond. Ez a kánikula mindig kikészít. Jut eszembe, megfigyelted már, hogy egyre elviselhetetlenebbek a nyarak? Gyerekkorunkban hogy vártuk a vakációt, most meg csak tüsszögök a szénanáthától, viszket a bőröm az izzadságtól meg a szúnyogcsípésektől, lecsúszik a szemüveg az orromról, mert viszket az orrom is, és meg kell vakarnom, szörnyű.

– Mi van ezzel a Kornél-dologgal? Mire hallgatsz?

– Kérlek, tegnap este a Rákóczi téren szálltam le a villamosról, és épp fizettem volna a rikkancsnak…

– Ezt már mintha mondtad volna.

– Mondtam persze, de ekkor azt hallom, hogy „Kornél”, mire felkapom a fejem, megfordulok, de a hang távolból jött…

– Csak azt ne mondd, hogy az egekből…

– Nem, valahonnan a villamos irányából.

– Valami pimasz suhanc lehetett, vagy csak képzelődtél. A meleg.

– Apropó, hogy viseled ezt a meleget? – kérdezte Kosztolányi, ami pimaszság volt részéről, mert tudta, hogy Karinthy nagyon szenved a kánikulától, négy sarkán apró csomókra kötött zsebkendőt terít az arcára, amit előzőleg a jeges vödörben áztatott, és fájdalmas nyögésekkel fokozza a színpadias szenvedést. – Én nagyon rosszul. Főleg ezek a rovarok idegesítenek. Régen csak vidéken voltak, de most már itt is. Éjszaka a szúnyogok, nappal a legyek meg a darazsak. Ez a darázs is mindjárt belefullad a kávémba – bosszankodott Kosztolányi és a kiskanalával lelökte a csésze peremén egyensúlyozó ízeltlábút.

– Pedig milyen szépen írsz a budapesti nyárról abban az Esti-novellában, amelyben szegény Mogyoróssy Pali megőrül. Például amikor megérkezik a Déli pályaudvarra, a Vérmezőre, majd felmegy a Várba a verőfényes délutánon. És azt írod, hogy – javíts ki, ha rosszul idézlek –, hirtelen bealkonyult, és a sörszín verőfény rozsdabarnává változott.

Kosztolányi a szemét lehunyva hallgatta a barátját, mert imádta, ha pontosan idézik, pláne az ilyen szépséges szavakat, mint ’sörszín verőfény’.

– Igen, és akkor Pali átmegy Pestre – vágott közbe Kosztolányi, de a barátja leintette.

– Lustán hullámzó sötét tengerként ábrázolod a fülledt nyári éjszakát, és azt írod, hogy Budapest egy tenger alatti város, a gépkocsikat motorcsónaknak láttatod… – Karinthy elismerően bólintott. – Ez valami, barátom – tette hozzá. – És akkor nyafogsz itt nekem a nagyvárosi nyár kellemetlenségeiről?

– Már hogyne nyafognék. A valóság sokkal rondább. Szomjas konflislovak, részeg koldusok, üres kávéházak, poros utcák. Elviselhetetlen.

– Fogadjunk, hogy máris kész a szonetted.

– Kész, de a hőség miatt én is leírtam egy olyan rímet, amire még magam is felszisszennék, ha valaki másnál hallanám.

– Halljuk – ivott bele Karinthy a pohár langyos keserűvízbe.

– Aszal és alszol – mondta villámgyorsan Kosztolányi és a pincér tekintetét kereste, mert nem mert a barátja szemébe nézni.

– Nem is olyan rossz – ízlelgette a rímet Karinthy. – Szerintem létezik olyan hanglejtés vagy intonáció, nevezzük bárminek, amely kiadja ezt a rímet. És ez semmi ahhoz képest, amit Bartók Cantata profanájában hallottam a minap: ’asztalon a serleg / anyátok kesereg’.

– Románul talán jobban rímel – legyintett Kosztolányi türelmetlenül, mert már nagyon szerette volna felolvashatni a szonettjét barátjának, aki egy fáradt pillantással nyugtázta a szándékot.

sivatagi szárazság ha aszal
kiszáradt szájjal nyelsz nagyokat
szemét a kukában megrohad
hánykolódsz éjszaka, semmit sem alszol

megváltást a reggel sem tartogat
mindenki szabadságra ment, nyaral
s nem segít senki, ha nagy a baj
hogy kivegye vakbeled, szemfogad

s míg az egész város hőségben kotlik
nem dolgozik más, csak te meg a prostik
meg a hordárok a pályaudvaron

üres minden, a kávéház, az utca
csak az marad, ki utazni lusta
néhány ellenséged, s egy utált rokon

– A sörszín verőfény nekem jobban tetszik – mondta Karinthy és intett a pincérnek, hogy fizet.

Itt olvashatóak a korábbi Borongók.

Nyitókép: Umann Kornél (1985) / Fortepan