Egy idő után, akarjuk vagy sem, az apánkra kezdünk hasonlítani. Vagy az anyánkra. Nem tudjuk, pontosan mikor. Nem vesszük észre, hogy már hasonlítunk. Egy idő után. Amikor már nem is küzdünk ellene, amikor már kezdenénk elfelejteni, hogy küzdenünk kellene. Hogy olyanok legyünk, mint az apánk. Állunk a folyóparton, kezünkben horgászbot, ujjunk közé csípjük a damilt, felszúrjuk a horogra a csalit, giliszta, csonti, műkukac, azt se tudjuk, hogy nevezik, a horgászboltban csak rámutattunk az üvegpult alatti rózsaszín gumira, fúj a szél, borzolja a vizet, fázunk kissé, de még nem annyira, hogy a vízhatlan köpenyt a hátunkra terítsük, de már eléggé hideg van ahhoz, hogy újra vizelnünk kelljen, és akkor beugrik, hogy az apánk hozott ki minket ide először, a Lada Niva elakadt a folyóhoz vezető töltés után az ösvényen, pedig már napok óta nem esett, csupa sár lett a nadrágunk, ahogy kitoltuk az autót a pocsolyából, és apánk végig káromkodott az úton.
Apánk káromkodott akkor is, amikor a csalit húzta fel a horogra, remegett a keze, végül átadta nekünk a horgot, de nekünk akkor még nagyon kevés tapasztalatunk volt a csali felszerelésében, a gilisztától undorodtunk is, nem is akartuk átvenni, de apánk felmordult, talán dobbantott is a talpával, a gumicsizma tompán csattant a nedves füvön, és akkor nem láttunk más lehetőséget, mint hogy engedelmeskedjünk. A kézremegést még sokáig jelentéktelennek értékeltük, nem láttunk benne fenyegető jelet, és ebben anyánk közönye csak megerősített minket, vagy a közönyt is tévesen érzékeltük, a néma rettegést éreztük közönynek, a változástól való félelmet.
Lehetetlen tudni, mi történt volna, ha már akkor tudjuk az igazságot, ha bármikor máskor tudjuk az igazságot, ha valaha tudjuk, mi az igazság. Valószínűleg nem történik semmi másképp. Apánk ugyanúgy erősnek mutatja magát, megőrzi a méltóságát az utolsó pillanatig, amikor már minden elveszett. Persze minden nem veszett el. Nem veszett el minden. Állunk a folyóparton és megvan minden, ami kell. Megvan a horgászbot, a damil, a csali. Az apánk is megvan valahol, az emlékezetünkben, az anyánk is megvan.
De valójában az emlékezetünk, csak az van meg. Mi vagyunk az apánk, nem vettük észre, észrevétlenül az apánkká váltunk. Állunk a folyóparton, kissé görnyedten, készül rólunk egy fotó, a gyerekkori barátunk készíti, aki szintén a saját apjává vált észrevétlenül, legalábbis önmaga számára, mert mi már egy ideje figyeljük ezt a változást, néha szóvá is tesszük neki vagy a feleségének, mint ahogy ő is szóvá teszi nekünk vagy a feleségünknek, hogy ő mit vett észre a mi átváltozásunkból, és a fotón egyértelműen beazonosíthatjuk az apánk orrának ívét, gyerekkorunkban ezt előkelőnek gondoltuk, a képregényekben a római centurióknak rajzoltak ilyen orrot, a kopasz foltot a fejtetőn, a ritkás szemöldököt, amiből itt-ott hosszú fekete szőrszálak törnek utat maguknak. Mintha valaha esély lett volna egy bozontos szemöldök kialakulására.
Beazonosíthatjuk a megannyi sablont, amit az öregedő férfiak a sajátjuknak tudhatnak. Öregedő férfiak vagyunk, mint az apánk. Ha ezt beismerjük, beismerjük azt is, hogy apánk öregedő férfi volt, amikor mi tíz-, tizenöt, húszévesek voltunk, vagyis harmincöt, negyven vagy negyvenöt évesen, annak ellenére, hogy akkor mi még nem láttuk őt öregedő férfinek, csak egy felnőtt férfinek, aki az apánk. Ha van gyerekünk, most végre úgy gondolhatunk magunkra, mint ahogy apánk gondolt magára húsz, huszonöt, harminc évvel ezelőtt. És ugyanúgy gondolunk az elmúlásra, ahogy ő.
Eszünkbe jut ekkor, tulajdonképpen váratlanul, hogy a mandulagyulladásunk után hónapokig keserű volt a sör. Vagy halízű, pocsolyaízű, mert a sör eleve keserű. Fantával vagy Sprite-tal hígítottuk. Kétségbe kellett volna esnünk. Figyeljük magunkat, ülünk az esővíztől horpadt napernyő alatt, korsó sört rendelünk, megvárjuk, amíg a hab leapad, Fantát töltünk, kortyolunk. Keserű. Felöntjük újra, kortyolunk, kell még egy felöntés. Nem voltunk kétségbe esve akkor, akkor még nem voltunk kétségbe esve, de teljesen átitatott minket ez a keserűség. Hogy mostantól folyton édes löttyökkel kell a sörünket hígítanunk? Vagy hagyjuk a sört a francba? Az egész francos alkoholizálást hagyjuk a francba? És azon kezdünk gondolkodni, hogy apánk vajon mit csinált pontosan ugyanekkor, ugyanebben a helyzetben húsz, huszonöt, harminc évvel ezelőtt. Mert abban biztosak vagyunk, hogy apánk ugyanekkor ugyanebben a helyzetben volt, még ha Fantát nem is öntött soha a sörébe, hogy felhígítsa, még ha utálta is a sört, az alkoholt.
Ülünk a napernyő alatt, az ég felhős, átfogó szürkeség, a gyerekkori legjobb barátunk kissé felháborodott arccal néz minket, még az is, aki sosem iszik sört, csak fröccsöt, de nem szólal meg. Kivárja, gondoljuk, mi lesz ebből. Ebből a pancsolásból. A sör világosodik, olyan a színe, mint a fiatal lányok sötétszőke haja. Vagy a világosbarna, ezeket a hajszíneket mindig keverjük.
Állunk a folyóparton az enyhe szélben, a csali ficánkol a horgon, és káromkodunk, mert a horog megszúrta az ujjbegyünket. Apánk, ha képes lett volna rá, akkor sem változtatott volna az életén. Ezt anyánk is tudja, a gyerekkori legjobb barátunk is, és most már mi is. De apánk eleve képtelen volt az ilyen változásokra. Nem öntött Fantát a sörébe. Nem hagyott fel a káromkodással. Nem mutatta gyengének magát. Nem volt hozzá elég bátorsága. Ha valóban hasonlítunk apánkra, és hasonlítunk rá, ezt egyre biztosabban tudjuk, nekünk sem lesz elég bátorságunk.
Nagy Gerzson
Fotó: Freepik
