Aki még sohasem járt a Baross utcában, talán hajlamos lenne azt hinni, hogy a Kispráter a Práter utcában van, aki viszont itt lakik, jár-kel, jól tudja, hogy ez a Baross utca egyik legöregebb kocsmája. Méretei alapján inkább presszónak mondaná az ember, vagy talán még annak se.
A talponálló talán jobban illik rá, mert a vendégek többsége állva fogyaszt akkor is, ha csak egy felesre tér be, de akkor is, ha itt tölti a fél délelőttöt vagy az egész délutánt. A vendégek többsége azonban nem marad itt huzamosabb ideig, inkább azt a technikát választja, hogy napjában többször is betér ügyes-bajos dolgai intézése közben.
Költözködnek, kocsit vesznek, házasodnak-elválnak, befizetnek, kölcsönkérnek, kutyát sétáltatnak, vagy macskát visznek állatorvoshoz, de közben mindig megtalálják azt a pár perces időrést, amit csakis a Kispráterben érdemes eltölteni, mert mindig akad itt valaki, aki biztosítja őket, hogy a legjobb kocsit vették, a legjobb házasságot kötötték, de legfőképp sose búsuljanak. Ezért aztán hétvégén nincs is akkora forgalom, mert olyankor nem lehet ügyeket intézni, hétfő reggel viszont az ajtót is alig lehet kinyitni anélkül, hogy meg ne löknéd valakinek a könyökét, aki épp a felesét készül felhajtani.
Amikor harminckét évvel ezelőtt a Barossba költöztem, azonnal kiszúrtam a szemem sarkából a helyet. Megfordultam már ott korábban is, de csak elvétve, viszont abban a másodpercben világossá vált, hogy ez a jövőben másképp lesz. Sok kurva és strici járt ide akkoriban, de ez nem volt mindig feltűnő, mert a hölgyek napközben melegítőben és papucsban csoszogtak le, ásítozva itták a kávéjukat, szóval a fene se gondolta róluk, mivel foglalkoznak késő estétől kora reggelig. Jó esetben ez csak akkor derült ki, amikor betértek még munka előtt egy felesre. Ilyenkor nem volt ajánlatos észrevenni őket, én mindig szigorúan a poharam fenekét bámultam ivás közben, vagy a falra szegezett hatalmas tükörben magamat, bár ez sosem volt annyira szórakoztató.
Ennek ellenére is előfordulhatott, hogy valaki belekötött az emberbe, de a pultos, aki azokban az időkben szinte mindig termetes, kigyúrt férfi volt, megvédett. Lajos, hagyd békén az urat, szólt rá Lajosra, és onnantól fogva a legnagyobb biztonságban érezhettem magam. Egy idő után csöndesen el is mosolyodhattam pár poénon, de csak bele a poharamba, hogy még a tükörből se szúrhassák ki.
Az egyik vendégnek például Ördög volt a beceneve, a többiek gyakran ugratták, ahogy a csapos is megengedett néha pár poént a számlájára. Egy délelőtt az egyik hölgy azt próbálta megtudni a csapostól, hogy az esernyőjét nem hagyta-e előző este a pulton. Hogy nézett ki az az esernyő, kérdezte a pultos. Kicsi volt és rózsaszín, felelte ártatlanul a hölgy. Akkor az Ördög nadrágjában keresd, mondta a csapos úgy, hogy közben fel sem nézett a mosogatásból. Épp a sörömet ittam, szóval sikerült a nevetésem a pohárba fojtani, de a többiek harsány röhögése amúgy is elnyomta.
Mindez persze nagyon régen volt, a kurvák és stricik valamikor az évezred elején tűntek el nemcsak a kocsmából, de a környékről is, és azóta csak engedéllyel rendelkező iparosok, becsületes munkában megőszült nyugdíjasok és még ki tudja, miféle népek járnak ide, sajnos egyre kevesebben. A Kispráter újabb fénykora az elmúlt évtized elejétől a járvány kitöréséig tartott, mikor is két tüneményes hölgy váltotta egymást a pult mögött.
Carmen és Ica jóban voltak egymással, de nagyon különböztek is. Nemcsak testalkatuk, modoruk, de a kiszolgálásuk stílusa is merőben más volt. Mert stílusa mindkettőnek volt, nem is akármilyen. A hideg-meleg, tűz és víz, ég és föld, a mákos meg a diós bejgli mind olyan ellentétpárok, amelyek világossá teszik, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül, csakis akkor lehet részünk az egyikben ‒ legyen az kellemes vagy kellemetlen ‒, ha a másikat is megtapasztaljuk. Pontosan ez volt a helyzet Carmennel és Icával, akik napi rendszerességgel váltották egymást, mint Schulze és Bognár Ottlik Géza halhatatlan remekművében.
Carmen leginkább Forgácsnéra, általános iskolai fizikatanárnőmre emlékeztetett, aki az órákat mindig szigorú feleltetéssel kezdte, amin rendszerint elvérzett a fele társaság, mert a legkisebb hiba esetén is elégtelennel ültette le az embert. Gyakran büntetett azzal, hogy röpdolgozatot íratott, amire csak ötöst vagy egyest lehetett kapni. Ötöst kizárólag abban az esetben, ha az ember nem hibázott. Az olyan reggeleken, amikor Carmen dolgozott, úgy álltam a Kispráter pultja előtt, mint egykor fizikaórán a tábla mellett, amit a szünetben a hetes vizes szivaccsal letörölt.
Carmen ilyenkor nem a pult mögött állt, hanem a falitükör előtt ült és fésülködött. A tükörből jól látta, hogy rá várok, de nem szakította félbe a fésülködést. Vársz egy kicsit, apukám, mondta jó esetben, de ha rosszabb kedve volt, akkor hagyta, hogy némán szenvedjek. Sürgetni végképp nem volt tanácsos, mert rögtön megkaptam tőle, hogy nem kellett volna annyit innom előző este, és akkor nem lennék ilyen másnapos. Hullik a hajam, jegyezte meg bosszúsan Carmen, miközben azt néztem, hogy a hetes megint milyen hanyagul törölte le a táblát, látszik a szivacs nyoma. Carmen aztán persze megkegyelmezett, töltött egy felest, és elégségessel a helyemre küldött.
Ica viszont középiskolai orosztanárnőmre, Vera nénire emlékeztetett, aki mindig elbliccelte a szigorú számonkérést, inkább hosszan, mosolyogva mesélt arról, hogy milyen volt egyetemi évei alatt Leningrádban tölteni egy fél évet, ellentétben Moszkvával, ahová csak később jutott el. Csillogó szemmel hallgattuk a százszor hallott meséket, már tudtuk, mikor kell hangosan felnevetni, sőt egy idő után már akkor is harsányan felröhögtünk, amikor a poén még el sem hangzott, és ha Vera néni naivan megkérdezte, hogy mesélte-e már ezt vagy azt a történetet, kórusban biztosítottuk, hogy sosem mesélte még, amit a tanárnő minden gyanakvás nélkül el is hitt.
Dolgozatot szinte soha nem írtunk, és oroszból mindig jó jegyekkel zártuk az évet. Amikor Ica állt a pult mögött, elég volt egy szárazat nyelni, máris töltötte az embernek a szokásost, és miközben a szódát nyomta rá a fröccsre, bársonyos hangon nyugtatta az embert, hogy türelem, aranyom, hozom már a szörpikét. És hozta, léptei nyomán az öblös pohárban imbolygó fröccs valahogy mindig összhangban hullámzott melleivel, vagy csak így képzelte az ember. Szpaszíva, mondtam, és egy ötössel mehettem is a helyemre.
A Kispráter tündöklésének a járvány vetett végett, mert másfél évre bezárt, majd amikor ismét kinyitott, sem Carmen, sem Ica nem állt többé a pult mögé. Egy régi törzsvendég, Zsolt vette át a helyet, s bár sokat fáradozik rajta, nehéz az aranykort feltámasztani. A járvány súlyos pusztítást végzett itt is, de mit várjon az ember, ha a kocsmák őshazájában, angol földön is több száz éves kocsmák voltak kénytelenek lehúzni a redőnyt. A járvány idején mindig metsző fájdalmat éreztem a gégém tájékán, amikor a csapszék előtt elhaladva a néma sötétben fagyoskodó helyiségre tévedt a szemem, ezért inkább oda sem néztem. Rossz volt ezt látni, mert a Kispráter harminc év alatt jóformán mindennap kinyitott, néha még újévkor is, bár olyankor délig kellett várni.
