Az Otthon Start program által biztosított kedvezményes lakáshitel lehetősége a keresleti oldalt erősíti, ezáltal csak fokozza a bajt, tovább növeli a lakásárakat, kivált Budapesten, ahol a lakás- és albérletárak már így is elszálltak az elmúlt időszakban. A megoldást a kínálati oldalnak a kereslethez való felzárkózása – azaz új lakások piacra kerülése – tudná ellensúlyozni, amelyet a kormány azzal igyekszik elérni, hogy megkerülhetővé tenné az új lakások építésére vonatkozó szabályokat. A nemzetgazdasági érdekből kiemeltnek minősítése egy beruházásnak azonban eddig is csak az ingatlanfejlesztő cégek profitját szolgálta. Nem véletlenül került elő a vitában a Közvágóhíd helyi védettséget élvező épületegyüttesének szinte teljes – mindössze a víztornyot és az ikonikus kaput meghagyó – elbontása, mint elrettentő példa.

A felpörgetett lakásépítés lehetséges negatív hatásai azonban túlmutatnak azon, hogy egyes – ki tudja hogyan és mi alapján válogatott – ingatlanfejlesztőket mentesítenek a műemléki védettség tiszteletben tartása alól. Az építészet, urbanisztika és a szociológia szakirodalma is foglalkozik néhány olyan balul sikerült vállalkozással, melyek eredetileg a lakhatási problémákat hivatottak megoldani, de minden jó szándékuk, támogatható célkitűzésük dacára csak gyorsan pusztuló épületeket, szociális problémákkal terhelt városrészeket hagytak maguk után.

„Ott isznak, basznak és ölnek”

Ilyen intő példa az 1954-ben átadott, a II. világháborút követő népességrobbanásra, a vidékről városba költözési hullámra adott válaszként épült St. Louis-i Pruitt-Igoe lakótelep, amelyet hiába tervezett Minoru Yamasaki japán–amerikai sztárépítész – akinek legismertebb épülete a 2001. szeptember 11-én romba döntött World Trade Center –, így is a modern építészet társadalomjobbító szándékának csúfos kudarcaként vonult be az építészettörténetbe.

„A modern építészet meghalt St. Louisban, Missouri államban, 1972. június 15-én délután 3 óra 32 perckor, amikor a hírhedt Pruitt-Igoe-tervnek, még inkább egyes betontömbjeinek dinamittal megadták a kegyelemdöfést” – így szól Charles Jencks tájépítész-építészettörténész híres, sokat idézett mondata. A posztmodern teoretikusa szerint a bukást a modernizmus ideológiája – hogy a technológiai fejlődés képes megoldani a szociális problémákat is – kódolta bele abba az építészeti-társadalmi kísérletbe, amelynek előbb ünnepelt, aztán szégyellt szimbólumává vált a Pruitt-Igoe lakótelep.

Hasonló sorsra jutott a hírhedt Scampia városrész Olaszországban, amelynek ikonikus, vitorlaszerű lakótömbjeit 1962 és 1975 között építették Nápoly külvárosában, és amit 2020-ban tettek a földdel egyenlővé. A jellegzetes épületek sziluettje Roberto Saviano Gomorra című, a nápolyi Camorra bűnszervezetről szóló könyve alapján készült azonos című filmsorozatnak köszönhetően éghetett be az emlékezetünkbe. Aligha kell többet mondani ennél. Aki a sorozatot nem látta, az is sejtheti, hogy Nápoly 21. kerülete a megépítése után pár évvel a maffia által uralt no-go zónává züllött. Bár a Scampia felépítésének célja a nápolyi nyomornegyedek felszámolása volt, lényegében csak egy „új építésű nyomornegyedet” sikerült felhúzni. Betonból.

A szakirodalomban a mai napig vita övezi, hogy pusztán az olcsó lakások által odavonzott lakóközösség társadalmi összetétele vezetett-e mindkét esetben a szlömösödéshez, vagy azért vastagon benne voltak az építészeti megoldások is. Azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy a két világháború között létesült budapesti nyomornegyedek, szükséglakások (Mária Valéria-telep, Tripolisz) helyére épült, szellős, parkosított, helyi szolgáltatásokkal jól ellátott lakótelepek valahogy mégsem jutottak a Pruitt-Igoe és a Scampia sorsára. Érdemes tehát végigvenni, hogy a fenti rossz példák esetében mely tényezőket szokás felhozni a fiaskó okaiként.

Az egyik a nyomott árak és a beköltözők társadalmi helyzete közötti összefüggés. A Pruitt-Igoe lakótelep mögötti elgondolást – elsősorban persze a modernista építészek részéről – szokás azzal védeni, hogy nem a sivár, lakótelepi környezet tehetett a kudarcról, hanem az, hogy jellemzően nem az élet nyertesei költöztek be oda. Ez azonban nem teljesen igaz, és ne féljünk kimondani, hogy a történet – és annak elmesélése – nem függetleníthető az 50-es években még masszívan jelen lévő rasszizmustól és szegregációtól sem.

A Pruitt-Igoe lakótelepet elsősorban a „dolgozó szegényeknek”, a feltörekvő alsó-középosztálynak szánták. Olyan fiatal pároknak, kisgyerekes családoknak, melyeket a világháború utáni konjunktúra által kínált munkalehetőségek vonzottak a városba. Jellemzően a déli államokból érkeztek, feketék és fehérek vegyesen. Az eredeti elgondolás nem nélkülözte a jó szándékú társadalommérnökösködést sem. A feketéket és fehéreket „pepitában” egymás mellé költöztették – erre utal a lakótelep kettős neve is –, de persze a törvényileg előírt módon: szegregáltan. A feketéket a Wendell O. Pruitt fekete háborús hősről, a fehéreket pedig a William Igoe, helyi fehér politikusról elnevezett tömbökbe. A feltörekvő, középosztályosodó réteg persze semennyire nem osztotta a tervezőasztalnál született naiv elképzeléseket az együttélésről. A fehérek nemcsak a fekete szomszédság elől költöztek gyorsan tovább a kertvárosokba füvet nyírni, hanem azért is, mert megtehették. Ez volt a szuburbanizáció első hullámának korszaka az Egyesült Államokban.

A kezdeti lelkesedés után – a saját vécével, folyóvízzel felszerelt lakások sokak életkörülményeit tették jobbá – rövidesen elkezdtek elszállingózni az eredeti lakók. Először a fehérek, akiknek számarányát kockás papíron 40 százalékban határozták meg. Lényegében többen költöztek el, mint be, az épületek félig üresen álltak. Az építésekor ultramodernnek számító lakótelepet

amit csak súlyosbított, hogy a nem lakáscélú épületek költséghatékonysági okokból sose készültek el, az utcaszintre tervezett üzleteket kispórolták, ahogy a parkosítás is ígéret maradt. A beépítés rendkívül sűrű volt, a lakások szándékosan kicsire voltak tervezve, hogy minél többet lehessen átadni belőlük, több funkciót – például a mosókonyhákat – a közösségi terekbe száműztek. A kiadások lefaragása a felhasznált anyagok minőségének sem kedvezett. A liftek sem álltak meg minden szinten, mert a tervezők így kívánták elejét venni a 11 emeletes épületek felvonóiban a zsúfoltságnak. A Pruitt-Igoe gyorsan az „olcsó és szar” lakhatás szinonimájává vált.

a lakók kiválasztása során, az üres lakásokba pedig önkényes foglalók költöztek be. Egy idő után a fekete középosztály is elmenekült az új szomszédjai elől.

A Scampia viszont valóban városrehabilitációs céllal, szociális lakótelepnek épült. A keresettel rendelkező középosztálybelieknek szánt Pruitt-Igoe-val szemben ténylegesen egy nyomornegyed-felszámolási projekt része volt. Szinte kizárólag lakhatási szegénységben élőket, többé-kevésbé hajléktalanokat, alkalmi munkából, bűnözésből élőket költöztettek a külvárosba. A rosszul megválasztott építészeti megoldások negatív hatása azonban itt is kimutatható.

– Francesco Di Salvo építésznek sikerült Nápoly nyomornegyedeinek jellegzetességeit, a „város a városban” jelleget és a labirintusszerű sikátorokat is újrateremtenie. Megoldásai hiába voltak vizuálisan izgalmasabbak, ihletettebbek, mint bármely budapesti lakótelepé, valójában olyan városszövetet teremtett, ahová rendőr csak akkor tette be a lábát, ha éppen megkenték a drogdílerek. Di Salvo mélyen hitt abban, hogy az építési költségek észszerű csökkentése megoldhatja a lakhatási válságot. Rendkívüli kreativitása valóban lehetővé tette, hogy 70 ezer embernek építsenek gyorsan új otthont, azok élhetősége azonban utóbb erősen kétségesnek bizonyult. A Scampia egyedülálló terei nemcsak a modern építészet rajongóinak, hanem a lepusztult városi területeket felfedező urbexes szubkultúrának is állandó fotótémájává váltak. Le Corbusier, Mies van der Rohe és Gropius egyik legtehetségesebb követője nem azt bizonyította be művével, hogy az építészet megoldást jelenthet a szociális problémákra, hanem azt, hogy súlyosbíthatja azokat.

„A Hungária körúton, a Könyves Kálmán körúton kívül kezdődik a valóság, amely – mint mindig – sötét és véres. Ott isznak, basznak és ölnek. Ott nincs kecmec” – Tamás Gáspár Miklós 2006-os sorainál aligha tudnánk érzékletesebben leírni, milyen sorsra jutottak azok, a lakhatási válságot gyorsan megoldani kívánó kísérletek, ahol

hogy a lakások jelentős része mindvégig üresen állt és a lakások számának optimalizálása a helyben elérhető szolgáltatások, az élhető környezet és a használható közlekedés rovására ment.

Hogy jön ide az Otthon Start?

„A budapesti lakhatási válságot kezelni kell, és erre a támogatott hitel főleg Budapesten kívül lehet jó megoldás. De a fővárosban az Otthon Start program részletszabályai valójában a tudatos várostervezés végét jelentenék, hiszen azt mondanák ki: ha elég pénzed van, akkor azt és oda építesz, amit csak akarsz” – írta közösségi oldalán Vitézy Dávid. Egy augusztusban elfogadott kormányrendelet értelmében ugyanis bármelyik beruházó használhatja a „gyorsítósávot”, a kiemelt beruházássá nyilvánítást, ha vállalja, hogy legalább 250 lakást épít, és azok legalább 70 százaléka megfelel az új Otthon Start hitelprogram feltételeinek, azaz a négyzetméterár a 1,5 millió forintos támogatási küszöb alatt marad. Vitézy Dávid és Karácsony Gergely közös előterjesztése, amely

valójában azt a célt szolgálja, hogy a Főváros visszavegye az ellenőrzést afelett, hogy mi épülhet Budapesten és milyen feltételek mellett. A hatásai viszont ugyanúgy tovagyűrűzők lehetnek, mint a lakásépítések kiemelt beruházássá nyilvánítását könnyítő kormányrendeleté.

Szentkirályi Alexandra, a Fidesz közgyűlési frakcióvezetője rögvest úgy reagált az előterjesztésre, hogy Karácsony Gergely és Vitézy Dávid is „páros lábbal szállt bele az Otthon Start programba és közszolgáltatásokkal zsarolnák a lakásépítéseket”. Szerinte az előterjesztés valójában csak gáncsolni akarja a kormánynak azt a törekvését, hogy „csökkenjenek a bérleti díjak és mindenki saját otthonhoz jusson”. A Közgyűlés által elfogadott előterjesztés valóban alkalmas arra, hogy fékezze az olyan beruházásokat, amelyeknél egyetlen szempont érvényesül: hogy minél több lakást építsenek fel a lehető leggyorsabban és a lehető legolcsóbban. Szentkirályi Alexandrának abban is igaza van, hogy ez valóban kihathat az ingatlanárakra azáltal, hogy visszafogja a kínálati oldal gyors bővülését, azonban – mint a fenti példák mutatják –, ez nem feltétlenül baj.

Vitézy Dávid emlékeztetett arra is, hogy az első ilyen rendelet tervezete már a csőben van. „Augusztus 18-án »társadalmi egyeztetésre« bocsátották az első ilyen rendelet tervezetét […]. Ez a Bayer cégcsoport két, összesen 4200 lakásos projektjét, a XV. kerületi Szilasliget lakóparkot és a X. kerületi Gyógyszergyári úti beruházást érinti. Újpalotán a ma részben véderdő besorolású telkeken akár 65 méter magas toronyházak is épülhetnének, potenciálisan elépítve az M4 metró vagy az újpalotai gyorsvillamos majdani végállomását. Feltehetően további beruházók is hasonlóan kedvezményes elbírálásért fognak folyamodni, ma építési korlátozásokkal, közlekedési előírásokkal érintett területeken javasolva lakóparkokat” – írta.

Nem biztos, hogy a Pruitt-Igoe és a Scampia lakótelepek balsikere valóban a modernizmus, az építészet szociális küldetésének illuzórikus voltára bizonyíték – ahogy azt Charles Jencks pikírten megjegyezte. Lehetséges, hogy csak arra figyelmeztet, hogy bár vonzó ötlet minél olcsóbban minél több lakást építeni a lakhatási válság orvoslására, ha ez azáltal történik, hogy nem gazdálkodunk felelősen a rendelkezésre álló térrel, minél több lakást zsúfolunk be egy adott területre, ha nem törődünk a zöldfelületekkel, az üzletekkel és más szolgáltatásokkal, a tömegközlekedési kapcsolatokkal – hiszen azok drágítanának a beruházáson – akkor csak élhetetlen tereket hozunk létre, amelyek törvényszerűen elindulnak a lejtőn.

Nyitókép: Karancsi-Albert Rudolf