A Luther utcai bolt polcain hegedűk, brácsák, előttük néhány cselló és bőgő, mind patinás darab. Vannak köztük szépen rendbehozott régiek és a bolt mögötti műhelyben készült újak is. Az új hangszerek nem sokban különböznek a régiektől, mondja Baki Róbert hegedűkészítő mester. Ugyanolyan szaktudással készülnek, mint a régi mesterek hangszerei. Aki itt vesz vagy javíttat vonós hangszert, nem kezdő: szólista vagy valamelyik nagy szimfonikus zenekarban játszik – Budapesti Fesztiválzenekar, Rádiózenekar, Opera stb. –, hivatásos cigányzenész, dzsesszista.

Itt nincs gyári termék, minden kézzel készül – egy hegedű kéthónapi munka, az ára is ennek megfelelő, 10–50 ezer euró. Koncerthangszerek, remekül szólnak. A polcon sok kötetes Stradivari-enciklopédia, Stradivari megkerülhetetlen, ha hegedűről beszélünk. „A forma nem sokat változott a XVIII. század óta, készítettem Stradivari és Guarneri formára is hegedűt, most Nemessányi formára csinálom a hangszereimet.” Nemessányi Sámuel a XIX. század egyik legkiválóbb hangszerkészítője volt, Guarnerivel említik egy lapon. Baki Róbert néhány éve hangszerkészítő versenyt szervezett, ahol 15 ország mesterei mérték össze tudásukat egy Nemessányi-hegedű elkészítésével.

Baki Róbert Erdélyben, Szászrégenben született, ami egykor hasonlóan híres volt a hegedűkészítőiről, mint Cremona vagy Erlangen. A Ceaușescu-érában szocialista hangszergyár működött a városban, a régi mesterek tudását tömegtermelésre váltva. Az édesanyja a rendszerváltás előtt, Baki Róbert már a rendszerváltás után, a faipari érettségit követően dolgozott ott, „a 4 év alatt pár munkafázist megtanultam, délutánonként pedig jártam egy Nagy Béla nevezetű mesterhez”.

A 2000-es évek elején egy barátja után jött Budapestre, a Gyulai Pál utcában laktak albérletben, Budapestet Józsefvároson át ismerte meg. „Bútorrestaurátorként kezdtem dolgozni, de közben itt is látogattam a hangszerműhelyeket, ide is bejöttem.” A műhelyt akkor Semmelweis Tibor vitte, aki a magyar felsőfokú hangszerészetet létrehozta a Zeneakadémián, Baki Róbert is ott végzett, s később az idős mester műhelyét is átvette a Luther utcában. Sokat tanult Kónya Lajostól is, a tatabányai mesternek a nagyapja még Cremonában tanult. S bejárta Európa híres műhelyeit is, bár nem töltött heteket-hónapokat egy-egy mesternél – ma már minden ismeret elérhető a neten, mondja –, a pár napos látogatások alatt azonban sok rejtett fogást megtanult. De nem is maradhatott volna sokat távol, „2003-ban nősültem, 2005-ben született a lányom”.

A műhely világos és rendezett, a munkaasztalok nem nagyok, de a szerszámok – amiből sokat maguknak készítettek – beborítják a falat. Van pár kisebb gép is, de itt a munka javát vésővel, kicsi gyalukkal, reszelőkkel csinálják. 3 fiatal dolgozik vele, egyikük már maga is mester, s Baki Róberté a legkisebb asztal. Éppen egy hegedű hasán (tetőn) dolgozik, egy heti munka, amíg a másfél centis fából vésővel, gyaluval milliméter vékonyra faragja, de egyes helyeken vastagabbnak, másutt vékonyabbnak kell lennie a jó rezonancia érdekében. A hegedű teteje mindig lucfenyő, „ennek legkisebb a gyantatartalma, s legjobban vezeti a rezgést”. A káva, a hát, a csiga habos juhar vagy jávor, a húrok alatti fogólap pedig ébenfa, mesterhangszeren ez soha nem festett. A műhely galériáján tárolják a sokféle, válogatott faanyagot, amiből dolgoznak.

Külön tudomány a lakkozás, mutatja Baki Róbert a vegyszerszekrényt, amiben mindenféle tégelyekben tárolja a masztixot és más régi, természetes anyagot, ugyanazokat, amiket 300 éve is használtak, s maga is méri ki, keveri össze őket.

Ahogy a zenélést, úgy a hangszerkészítést is fiatalon kell elkezdeni, „20 évet is rá kell szánni arra, hogy valaki mestere legyen a szakmájának”. De van, aki akár öregen is belekezd, meséli búcsúzóul Baki Róbert, „Vékes Józsi bácsi 90 évesen csinálta meg az első hegedűjét a mi segítségünkkel”. Szakfordító volt, de a vonós hangszerek enciklopédiáját magának fordította le németből, s egy példányban be is kötötte, minden álma az volt, hogy elkészítsen egy hegedűt.

Fotó: Karancsi-Albert Rudolf