A roma ellenállás napján arra emlékezünk, hogy 1944 májusában Auschwitz-Birkenauban a roma foglyok ellenállása miatt az SS nem tudta azonnal végrehajtani a tábor teljes felszámolását, erre csak 1944. augusztus 2–3-án került sor. Botokkal, késekkel mentek neki az őröknek, akik visszavonultak. Az biztos, hogy valami történt, ám hogy pontosan mi, arra nincs hitelt érdemlő bizonyíték.
Nehéz bizonyítani
A Roma Sajtóközpont (RSK) 2015-ben kezdett el mélyebben foglalkozni a roma ellenállás napjának történetével, miután korábban már kutattak a roma holokauszt témájában (Roma Holocaust címmel 2001-ben jelentettek meg könyvet, túlélők visszaemlékezéseivel). Sárközi Gábor, az RSK akkori vezetője elmondta: „Átnéztük az online forrásokat, szakirodalmat és bibliográfiákat, de azt láttuk, hogy a beszámolók nagyrészt egymásra épülő, forrásmegjelölés nélküli, sokszor ellentmondásos szövegek. Egyes verziók például csak passzív ellenállásról írnak, míg mások véres összecsapásokról.” A kutatás részeként Sárközi részt vett a Tom Lantos Intézet és a Phiren Amenca háromnapos közös képzésén is, ahol a roma holokauszt volt a téma, de nem kerültek közelebb az igazsághoz. A szervezők, az előadók elismerték, hogy
nem rendelkeznek történetileg hiteles, elsődleges forrásokkal
a május 16-i eseményekről.
Az RSK ezután több kutatóintézményt is megkeresett. Az Auschwitz-Birkenau Memorial and Museum kutatási igazgatója, Piotr Setkiewicz elmondta Sárközinek, hogy nagyon kevés egymástól független történeti forrás áll rendelkezésre. „Két visszaemlékezést küldött nekünk, az egyik Tadeusz Joachimowskinak, a birkenaui cigánytábor írnokának, a másik Georg Bonigut SS-tisztnek a vallomása volt. Ezek szerint a romák 1944 májusában értesültek a tábor felszámolásáról, bezárkóztak a barakkokba, és egyszerű eszközökkel – késekkel, lapátokkal, vasrudakkal – készültek az ellenállásra, mire az SS végül visszavonult” – mondta lapunknak Sárközi Gábor.
Megkeresték az International Tracing Service nemzetközi keresőszolgálatot is, de ott a hatalmas feldolgozatlan anyag miatt nem tudtak érdemi választ adni. Vagyis ma sem lehet pontosan tudni, mi történt 1944 májusában.
A roma ellenállás napjának elterjedésében kulcsszerepet játszottak azok a szereplők is, akik a roma holokauszt emlékezetének intézményesítésén dolgoztak: Bársony János és Daróczi Ágnes több, a témával foglalkozó konferencián és emlékezetpolitikai fórumon vett részt, és a május 16-i narratíva mint roma ellenállási emléknap fokozatosan rögzült a szakmai és civil diskurzusban. Daróczi lapunknak elmondta, hogy egy Neuengamméban tett koncentrációstábor-látogatáson hallotta először a történetet egy túlélőtől, azonban felvétel nem készült a beszélgetésről, a nyilatkozó nevét pedig nem tudta felidézni. Szerinte a történelem közmegegyezések sorozata, és ez a közmegegyezés egy neuengammei konferencián jött létre, amikor arról döntöttek, hogy május 16-át a Roma Ellenállás Napjaként tartsák számon. Ezzel együtt ő sem gondolja feltétlenül bizonyítottnak a fegyveres ellenállás tényét.
Egy, az akkori Ombudsmani Hivatal által szervezett rendezvényen a szerzők személyesen is megkérdezték Bársony Jánost a túlélői visszaemlékezésekről: ő a Memorial Book. The Gypsies at Auschwitz-Birkenau című kétkötetes művet nevezte meg alapforrásként. A könyvet az Auschwitz Múzeum és a heidelbergi Documentation and Cultural Centre of German Sinti and Roma adta ki, és főként a Joachimowski által megmentett fogolylistákra épül. A szerzők megjegyzik, hogy a fogolylistában számos pontatlanságot és ellentmondást találtak (hiányos és következetlen fogolylisták, duplikációk, hibás bejegyzések). A visszaemlékezések közül fontosnak tartották Hugo Höllenreiner történetét, akinek élményeit Anja Tuckermann dolgozta fel a Denk nicht, wir bleiben hier! című regényben. Höllenreiner nem véres harcról, hanem passzív ellenállásról számolt be: a romák kiabálással és rögtönzött eszközökkel tartották távol az SS katonákat, akik végül visszavonultak.
Az RSK végkövetkeztetése szerint, bár számos hiteles roma ellenállási történet ismert a holokauszt időszakából, a május 16-i auschwitzi esemény túl sok bizonytalanságot és tisztázatlan részletet tartalmaz ahhoz, hogy kizárólag erre épüljön a roma ellenállás emlékezete.
Nem csak történeti kérdés
Szabó Miklós kulturális antropológus szerint a roma ellenállás napjáról szóló vita valójában nemcsak történeti kérdés, hanem arról is szól, hogyan képes egy kisebbségi közösség a saját identitását kialakítani egy olyan társadalmi közegben, ahol a többség már előre meghatározott képet alkot róla. „A romáknak, mivel alapvetően kisebbségi létben élnek a legtöbb országban, elsősorban abból kell kiindulniuk, hogy van róluk egy kész társadalmi kép. Nem az ő saját önidentifikációjuk az elsődleges, hanem a többségi társadalom képe róluk, és már ebben kell valahogy kialakítani magukat.” Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának adjunktusa úgy látja, hogy ez a helyzet állandó „kisebbségi stresszt” hoz létre, mert a kisebbségi identitást mindig egy kívülről ráruházott identitáscsomaghoz képest kell felépíteni. Szabó Miklós szerint ezért az identitás nem egyszerű adottság, hanem közösen létrehozott konstrukció, amelyben a közösség maga választja ki azokat a történeteket és szimbólumokat, amelyekben önmagára ismerhet.
A roma ellenállás napja körüli vita egyik legfontosabb kérdése szerinte az, hogy egy identitásképző történetnek mennyire kell százszázalékosan bizonyíthatónak lennie ahhoz, hogy közösségi emlékezetté váljon. „Van olyan történetírási diszciplína, aminek a szempontjából fontos, hogy pontosan mi történt Auschwitzban, hány embert gyilkoltak meg, milyen jogszabályok vezettek a deportálásokhoz. De a holokauszt emlékezete szempontjából nem feltétlenül az a fontos, hogy faktuálisan minden részlet pontosan hogyan történt.” A történettudomány számára természetesen lényeges a bizonyíthatóság, az emlékezet számára azonban inkább az számít, hogy a közösség hogyan értelmezi saját szerepét. Az emlékezet arról szól, hogy kik az áldozatok, kik az elkövetők, és különösen arról, hogy
az áldozatok hogyan látják magukat ebben a folyamatban.
A kutató hangsúlyozza: a roma holokauszt alapvető tényei nem vitathatók, és ezek önmagukban elegendőek ahhoz, hogy a közösség emlékezetet építsen rájuk. „A tény az, hogy ott volt a tábor. A tény, hogy oda romákat vittek. A tény, hogy a táborban lakó embereket meggyilkolták”. Ehhez képest másodlagosnak tartja, hogy az ellenállás pontosan milyen formában zajlott: „Az, hogy milyen módon álltak ellen az emberek – fegyveresen, kövekkel, vagy egyszerűen csak passzív ellenállással –, az már inkább az emlékezet és az identitásképző narratívák szempontjából fontos.”
A roma ellenállás napjának jelentősége éppen abban állhat, hogy lehetőséget ad a roma közösségnek arra, hogy ne kizárólag passzív áldozatként jelenítse meg önmagát. „Az áldozatok számára fontos a pozitív önazonosítás lehetősége: annak kimondása, hogy ami történt, az igazságtalan volt, nem az áldozatok hibája volt, és hogy az áldozatok megőrizhették emberi méltóságukat és cselekvőképességük egy részét még extrém helyzetekben is.” Szabó Miklós szerint az ilyen emlékezeti narratívák pontatlanságai önmagukban nem feltétlenül veszélyesek, amennyiben nem kérdőjelezik meg a történelmi alapigazságokat. „A Schindler listája című filmről a történészek el tudják mondani, hogy miben pontatlan vagy dramatizált, mégis rendkívül fontos identitásképző és emlékezetpolitikai alkotás.”
Még ha a május 16-i események minden részlete nem is rekonstruálható teljes bizonyossággal, az önmagában jelentőségteljes, hogy a roma közösség emlékezetében megjelenik az ellenállás és a cselekvőképesség motívuma. „Ha történetesen csak annyi történt, hogy az SS-ek végül nem merték aznap felszámolni a tábort, akkor is történt valami.”
Nyitókép: Lili Jacob / Fortepan
