A Kálvin térnél száll fel, átlagosan öltözött, középkorú vagy inkább idősödő, enyhén kopaszodó úr egyik kezében kis táskával, és velem szemben ül le. Az ülést előtte kicsit lesepregeti, bár nincs ott semmi, csak az előző utasok hűlt helye. A táskát a szomszédos ülésre teszi.

– Fogytam tíz kilót – mondja nekem, legalábbis úgy tűnik, hogy közben rám néz. – És makkegészséges vagyok. Most derült ki. – Ekkor már határozottan rám néz, szóval bólintok, és megpróbálok mosolyogni is, persze csak udvariasan, tartózkodón.

– És jól is keresek mostanában – mondja kicsit hangosabban, én pedig elmosolyodom, mert ő is. – Másfél millát a múlt hónapban – neveti el magát és valahová balra néz, ahol nem ül senki. – Rövidesen ötcsillagos szállodába megyek lakni.

Elismerően bólintok és a táskára nézek, amit a szomszédos ülésre tett, hátha abban van a másfél milla. Esetleg a leadott tíz kilója. Kezdek félni a táskától, amire ő alig figyel. Talán bomba van benne, és most csak egy eszköz vagyok, hogy eltereljem a figyelmet a hamarosan bekövetkező robbanásról. Egérutat keresek, ha gyorsan kell szökni. Nincs túl nagy tömeg a trolin, lassan megállunk a Szentkirályi sarkához közel, ott leugorhatok és hasra vethetem magam, miközben a troli felrobban.

– Üzleti tanácsokat adok – mondja, és határozottan tartózkodó marad, nem esik ki a szerepéből, nem merészkedik közelebb, nem beszél hangosabban, mint illene. Elhagytuk a Szentkirályit, már a klinikáknál járunk. Pirosat kapunk. – Üzleti tanácsokra mindenkinek szüksége lehet – teszi hozzá –, akkor is, ha milliomos. Több milliomos kliensem is van – neveti el magát.

Kezdek félni. Bár ez túlzás. Talán csak arra gondolok, hogy a Harminckettesek terén sokan fognak felszállni, és megvédenek, ha ez az ember megvádol, hogy megpróbáltam ellopni a millióit, amit abban a tarka és meglehetősen férfiatlan táskában tart, amit ledobott a szomszédos ülésre.

Eddig nem szólaltam meg, olyan a helyzet, mint amikor Esti Kornél apró mosolyokkal biztatja a bolgár kalauzt, hogy beszéljen tovább. A különbség az, hogy Esti a kalauz egyetlen szavát sem érti, miközben én értem ennek az embernek minden szavát, csak azt nem tudom, hogy mit akar. Bizonytalan mosollyal valami olyasmit közlök vele, hogy beszéljen csak.

– Adtam tegnap is nyolcvan eurót egy csövesnek – mondja. – Nem sok, legalábbis nekem, de ő örült. – Itt már határozottan bólintok, ami azt is jelentheti, hogy értékelem a szociális érzékenységét és a történet folytatása is érdekel. – Hogy vegyen magának egy nadrágot vagy egyen egy pörköltet vagy rántottát. De biztos elitta, leszarom. – Ez volt az első szomorú pillantásom, és én is rálegyintettem.

– De az a fő, hogy egészséges vagyok – mondta, majd kis szünet után hozzáteszi – és jól keresek.

Közben a Harminckettesen nagy tömeg száll fel, már nem tartok annyira a felrobbanó táskától, ami nem vall értelmes gondolkodásra, mert ha valaki fel akar robbantani egy tömött trolit, akkor azt úgy teszi, hogy a Harminckettesek terén robbanjon.

Barátom viszont nem akar leszállni, bár minden mozdulata tétova, mint akinek ejtőernyővel kell kiugrania egy ellenséges ország felett, ami talán Bulgária. Nekem viszont le kell szállnom, és azon gondolkodom, hogy elköszönjek-e tőle. Kérdőn nézek rá, mint Esti a bolgár kalauzra, mire azonnal válaszol.

– Nem tudom, ledobják-e az atomot, honnan tudnám. Mindig ezen megy az agyalás, amióta az eszemet tudom. – Esti Kornél persze nem tudott még az atomról, de egészen biztos, hogy el tudta volna képzelni, mert a papíron csak annyi áll, hogy emberi gonoszság plusz tudományos fejlődés egyenlő világméretű pusztulás, de ennek most nem volt itt az ideje, valaki már jelzett, a troli még megállt a pirosnál a Horváth Mihály téren, és visszanézve láttam, hogy a barátom egy ötvenes, kissé korpulens hölgynek magyaráz, aki épp mobilon telefonál és néha hangosan felnevet, de nem azon, amit a barátunk mond neki, hanem valami hülyeségen.

Leszálltam és a távolodó troli után nézve megnyugodtam, hogy nem robbant fel.

Itt olvashatóak a korábbi Borongók.

Nyitókép: A Rottenbiller utca, szemben a Munkás utca torkolata, 1955 – Fotó: Hegyi Zsolt, Balla Demeter felvétele / Fortepan