Hogyan érintette, hogy az év egyik díjazottja lett?

Amikor felhívtak azzal, hogy kitüntetnek, azt hittem, valaki benevezett engem a Kandikamera adásába. A férjemnek mondtam is, hogy valaki szórakozik velem. Ez olyan megtiszteltetés, hogy ma sem fogom fel igazán. El kellett gondolkodnom azon, miért is kaptam.

A szakmámban nehezen értelmezhető az önálló teljesítmény. Például ahhoz, hogy jól tudjak a csoportomban működni, szükségem van egy tökéletes dajkára, aki mindent bekészít, hogy csak a feladatommal kelljen foglalkoznom. Kell egy jó nevelőtárs is, aki az alvásidőben fut velem havat gyűjteni, hogy délután a gyerekek a szobában gyúrhassák, ismerkedhessenek az új textúrával.

Emlékszik még rá, mikor határozta el, hogy erre a pályára lép?

Nem készültem rá tudatosan. A fiam bölcsődés lett és elszegődtem a bölcsijébe dajkának, mert azt éreztem, senki nem tudja úgy szeretni, ahogy én, és senki nem tud úgy foglalkozni vele, mint én. Azt terveztem, addig maradok, amíg óvodába nem megy, de közben beleszerettem a szakmába.

Megtapasztaltam, hogy mennyire könnyű a kisgyerekeket megszeretni. A szülőkben mind ott munkál a félelem az elválás miatt, aggasztja őket, hogy a bölcsődében a gyereküket nem fogják olyan szeretettel ellátni. Megnyugodtak, valahányszor – válaszul az aggodalmukra – elmeséltem a példámat. Hitelesebbé váltam előttük, könnyebben tudtam velük partneri kapcsolatot kialakítani.

Azt mondta egyszer, csodálatos munka az öné, mindössze annyi a dolga, hogy okosan szeressen. Mire gondolt?

Ahhoz, hogy ezt a szakmát jól végezzük, és komplex nevelést kapjon egy kisgyerek – és ezalatt nem a konkrét nevelést értem, hogy a szülők helyett nevelünk, hanem azt, hogy az intézményben eltöltött napi nyolc órájukat értékes és hasznos tartalommal töltjük meg –, ehhez nem elég szeretni. Szakmailag is jól felkészültnek kell lenni és képezni kell magunkat.

Milyen személyiségjegyei vannak a jó kisgyermeknevelőnek?

Mindenféleképpen ismérve a tolerancia és az empátia. Kell, hogy legyen benne egy nagy adag gyermeki lélek is, hogy érezze, a kisgyerek mitől rosszkedvű és mivel tudja jobb kedvre deríteni.

Nem mindenkinek sikerül. Kiveszhet belőlünk a gyermeki lélek, mire felnövünk?

Szerintem az nem vész ki senkiből. Van, aki nem engedi feltörni, lenyomja, aztán nem találja többé. Társadalmi elvárás, hogy legyünk komolyak, viselkedjünk éretten. Nekem jó, mert nem kell felnőnöm. A tudásom nyilván egy felnőtt tudása, de ugyanolyan élvezettel tudok a kicsikkel babázni, futkározni, falevelet dobálni ma is, mint gyerekként tudtam. A kisgyermeknevelő nem tanító, nem kell követelnie a gyerekektől. Minden kisgyerek fejlődik a maga ütemében. Nem kell beleavatkoznom a fejlődésének ütemébe. Támogatnom kell azt, amiben jó, és motiválnom abban, amiben kevésbé remekel. Közben önmagam maradhatok.

Milyenek voltak a gyerekek a pályája kezdetén és milyenek most?

Nem a gyerekek változtak elsősorban, hanem a család. Annak idején zártabb volt a család szerkezete, a gyerekek köré csoportosult. Több időt töltöttek együtt a családtagok. A szülők most sokkal leterheltebbek, a nagyszülők is dolgoznak, nem tudnak besegíteni. A média is sokkal erősebben jelen van az otthonokban. Korábban csak tévé és vonalas telefon volt, az is csak néhány lakásban. A mai gyerekek sokkal impulzívabbak, több inger éri őket. Okosabbak, értelmesebbek, hamarabb érnek. Sokkal jobban igénylik a szeretgetést, babusgatást. Sokkal intenzívebben szeretnék érvényesíteni az akaratukat. A gondozásuk, nevelésük nem nehezebb, hiszen mi is folyton változunk.

A Játékvár Bölcsődében 26 éve dolgozik. Sosem gondolkozott a váltásban?

Nem. Amióta idejöttem dolgozni, itt mindig magas szintű volt a szakmai követelmény, és ez nagyon fontos nekem. Itt mindig motiválva voltam arra, hogy tanuljak, hogy még több tanfolyamot elvégezzek, még a főiskolára is beüljek. Szerintem, ahol nincsenek szakmai követelmények, ott nem lehet jól dolgozni. Mindig van új a nap alatt, mindig merülnek fel újabb és újabb kérdések. Behozhatjuk az új ötleteinket, a vezetőség támogató ebben, s mellette évről évre innovatív programokkal áll elő, amitől szintén fejlődni tudunk.

Szerintem ebben a szakmában senki nem mondhatja, hogy készen van, folyamatosan tanulni kell. Apróság, de például, amikor hallok egy új dalt, mondókát, feltétlenül meg kell tanulnom. Zongorázni tudok, de egy ekkora hangszert nem lehet ki-be hurcibálni a bölcsődébe. Megtanultam furulyázni, amivel ugyan a szomszédaimat az őrületbe kergettem, de fontos volt, hogy zenélhessek a gyerekeknek. Ha az ember szellemi, lelki és anyagi szempontból is megkapja azt, amire szüksége van, akkor nem gondolkozik azon, hogy elmenjen máshová.

A kisgyermeknevelés is szemléletváltáson esett át az elmúlt évtizedekben. Okozott-e nehézséget alkalmazni az újdonságokat?

Nincsenek éles váltások. Több szemlélet, több tudás jön be, ami az alapműködésünket nem befolyásolja. A változó kommunikáció sokkal inkább befolyásoló tényező. Másképp kommunikáltunk 30 éve a szülőkkel. A tudásunknak naprakésznek kell lennie, mert a szülők a rengeteg, egymásnak ellentmondó információ áradatában

sokkal több segítséget kérnek, mint akkoriban, amikor még ugyanazt a nevelési elvet vallotta a nagymama és a szomszéd anyuka is. Nekünk pedig hiteles válaszokat kell adnunk. Igaz, a szülők is öntudatosabbak lettek. Volt egy generációváltás is a szakmában. Most a fiatalabbak, régen az idősebb korosztály tagjai dolgoztak többen a bölcsődékben. Pályakezdőként az idősektől tanultam meg a szakma csínját-bínját, most a fiatalok okítanak.

Januárban nyugdíjba megy. Nem tudom elképzelni az elhangzottak alapján, hogy várná.

Pedig nagyon. Van két unokám, végre aktív nagymama lehetek. Nem kell a szüleiknek otthon maradniuk majd a szünetekben, vagy ha ne adj’ isten betegek lesznek. Másrészről rengeteg elmaradt restanciám van az életemből.

Milyen hosszú a bakancslistája?

Biztosan kitart 135 éves koromig.

Úgy képzelem, a bungee jumping is rajta van, vagy tévedek?

Azon már túl vagyok. Máskülönben a legutóbbi extrém élményem a redjetezés volt. Itt lakom a kerületben, de van egy kertes házunk Heves megyében. Sok időt tervezek ott tölteni, mert nagyon szeretek ültetgetni.

Varrni tudok, de szabni még nem, ezt a hiányosságot is pótolnom kell. Szeretem az olyan munkákat, amit a két kezemmel kell elvégezni. És persze rengeteg ország van még, ahová el kell utaznom.

Gondolom, a tanulással sem hagy fel. Mi lesz a következő állomás?

Nyelvtanulás. Abban nagyon le vagyok maradva. Odáig már eljutottam, több nyelven is, hogy el tudom mondani „Tarzan kér kenyér”, de ettől lényegesen többet szeretnék tudni. Most arra is lesz időm, hogy ami avítt tudás, azt egy kicsit előszedjem. Arról nem beszélve, hogy stócokban állnak a kiolvasásra váró könyvek.

Hogy áll a búcsúzással? Megszokta?

Dehogy! Hiába mondom magamnak minden egyes alkalommal, amikor el kell engedni egy kisgyereket, hogy nem az én gyerekem, nem készülök vele közös életútra. Ám amikor már vagy két hete óvodás, csak felhívom a családot, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e. Egy kis anyai-nagymamai lelkület mindig belecsúszik a gondoskodásba, pedig nem szabályos. De nem tudok falat húzni.

Mire emlékszik vissza a legszívesebben?

Annyi minden történt itt. Sok tündéri dolog és megannyi nehézség. Nem tudom kiválogatni, hogy mi volt a legkülönlegesebb. Például, amikor három kislány csípőre tett kézzel megosztotta egymással, hogy mi történt otthon, és utána úgy kacagtunk a kolléganőmmel,

az csodálatos volt. Ahogy az is, amikor egy középsúlyosan értelmi fogyatékos kislány több hónap gyakorlás után először meg tudta nyitni a csapot. Vagy amikor tanulókat készítettem fel, akik aztán szépen levizsgáztak. Ezek akkora örömök, mintha a lottóötöst nyertem volna meg valahányszor. Ezek az igazi sikerek, a lelkemnek legfontosabbak. Ezek azok az apró csodák, amikből a hatalmas nagy egész összeáll. Vannak nehézségek, amiket mozdíthatatlannak tűnő kövekként elénk görget az élet, ám türelemmel és szeretettel mindent meg lehet oldani. Ha ez a kettő megvan, nincs igazi akadály, az út kisimul, csak végig kell sétálni rajta.

Fotók: Mile Máté