Nyáron nyitott ablaknál hajnali fél hatkor rendszerint éktelen varjúrikácsolásra ébredek, és legszívesebben hozzájuk vágnám a papucsomat, de egyrészt félálomban úgysem tudnám eltalálni őket a szomszéd háztetőn, másrészt nem olyan nagy baj, hogy felébresztenek, mert hat körül már úgyis jönnek az első légi járatok, amelyek épp a Baross utca felett kanyarodnak rá a légi folyosóra.

Kőbánya és az Orczy tér felől érkezve minden bizonnyal pont a mi házunkat használják tájékozódási pontként. Itt fordulj balra, mondja a másodpilóta, és úgy érzem, hogy mindjárt leszakad a tető. Majd szólok nekik, hogy ne röpködjenek itt, mondja Woody Allen az Annie Hallban, amikor kedvese a gépek dübörgésére panaszkodik. A hajtóművek mennydörgésén keresztül is hallom a világvégi varjúkárogást, de sajnos nincs elég papucsom, hogy a gépeket meg a madarakat is eltaláljam.

Ennek ellenére szeretek itt lakni, és nem is értem a vecsésieket, mit panaszkodnak annyit a zajszennyezés miatt. Kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy olyan pontján lakom a világnak, ahol légi forgalom van, mert rajta vagyok a térképen, és a magasból is látható, hogy itt élek. A bukaresti vagy az isztambuli járat utasai az ablakon kinézve látják, hogy fogat mosok, a kávémat kavargatom, a cipőmet fűzöm, és erről be is számolnak román vagy török barátaiknak. Képzeld, Budapesten a Baross utcában egy fazon a cipőjét fűzte. Nem mondod, csóválják fejüket a román vagy török ismerősök.

Aztán persze jönnek más hangok is. Egy csecsemő üvölt valahol a szomszéd ház második emeletén, kitartóan, keményen, könyörtelenül. Próbálom elképzelni, miként férhet ennyi levegő egy újszülött tüdejébe, hogy mikrofon és elektromos erősítés nélkül is képes teleordítani az egész iskolaudvart, amivel a tanévzáró ünnepség iskolakórusa sem tudná felvenni a versenyt. Aztán hét harmincötkor a csecsemő is elhallgat, valószínűleg leitatták anyatejjel, de jönnek a kínaiak a földszinten meg az ukránok a hatodikon.

Sajnos egyik nyelven sem értek egy szótagot sem, mégis óriási a különbség a beszélgetőpartnerek közlési szándékának beazonosításában. Az ukránok esetében simán meg tudom különböztetni a „drágám, terhes vagyok, és jövő májusban már hárman leszünk”, illetve az „ezzel a kezemmel fojtom meg azt a büdös ribancot, ha még egyszer idetolja a pofáját” típusú érzelmi kitöréseket, míg a kínaiak esetében ez eldönthetetlen. Segítségemre lehet az elhangzó mondatot követő meghitt csend vagy az edénytörés zaja, de sosem lehetek biztos semmiben.

Akiknek egyetlen ablaka belső udvarra és a körfolyosóra nyílik, sokat panaszkodnak a harmadikon lakó idős hölgyre, aki a nap huszonnégy órájában teljes hangerőn hallgatja a tévét, mert nagyothall, s ezért nem nyit ajtót azoknak sem, akik megpróbálnák ezt személyesen felpanaszolni neki. A ház fb-fórumán többen is felajánlották, hogy összedobnak egy fejhallgatóra a néninek, de többen tudni vélik, hogy az idős lakót csak bizonyos csillagállás esetén tanácsos megközelíteni, mert más napokon a reklamálóhoz vágja a papucsát.

A házak falai hosszú évtizedek óta a nagyvárosi zajok legkülönbözőbb típusait őrzik a téglák repedéseiben a vasárnapi ebédhez levágott csirkék rikácsolásától – ami sokkal kegyetlenebb, mint a hajnali varjúkárogás – egészen a város ostromának ágyúdörgéséig, lánctalpcsörömpöléséig, a villamosok síncsikorgásától a cselédek lábfájós sóhajáig, az Icukám, hidd el, csak téged szeretlek ideges suttogásától a rendőrségi szirénák vijjogásáig – kulcscsörgés, csoszogás, reggeli száraz dohányosköhögés, szemétkukák fedelének csapódása, panaszos kutyavonyítás mind ott rejtőzik a téglák repedéseiben.

Aztán amikor estefelé enyhül a nyári hőség, kinyitom az ablakot, és nézem az esti járatokat, ahogy eldübörögnek a háztetőnk felett, és a fényeiktől kicsi titokzatosabb lesz minden. Pont mint Ohran Pamuk írja az Isztambul című memoárjában, hogy amikor kisgyerekként kora hajnalban felébredve az öbölre néző lakásuk ablakából látta, ahogy egy szovjet atomcirkáló halad át a szűk tengerszoroson, és konyhájukban halkan csörömpölni kezdenek a tányérok, hirtelen úgy érezte, hogy történelmi pillanatok tanúja.

Én nem ezt érzem esténként, mert csak a bukaresti vagy isztambuli járat húz el a tetőnk felett, de hallani vélem a másodpilótát, aki tájékoztatja az utasokat, hogy épp most haladtak el a Baross utca felett, és a hajtóművek dübörgése megrezegtette az egyik lakásban a falhoz támasztott nagybőgő D-húrját.

Itt olvashatóak a korábbi Borongók.

Nyitókép: Fortepan