Nem győzök csodálkozni, hogy egy olyan okos és értelmes ember, mint Kalla Éva, akit régóta nagyon tisztelek és kedvelek, hogy írhatott ilyen értetlen cikket Háy János könyvéről, amit én az első elolvasás után is (épp Kalla Éva hívta rá a figyelmem) nagyon-nagyon jó regénynek tartottam, most pedig, hogy másodszor is elolvastam, még inkább annak tartom.
Háy Jánost az egyik legkiválóbb kortárs írónak gondolom, most sem csalódtam benne. Van persze egy magyarázatom, mi okozza Kalla Évánál és másoknál a – remélhetőleg pillanatnyi – esztétikai vakságot. De nézzük előbb néhány állítását!
Szerinte Háy szakít „a szegénység, a nyomor és a kiszolgáltatottság” irodalmi ábrázolásának hagyományával, nemkülönben a tényfeltáró szociográfia kiemelkedő műveivel, amelyek mindegyikét „az empátia, az esendőség iránti szolidaritás jellemzi”. „Mert ha cigányokról van szó, büntetlenül ki lehet nyilvánítani, hogy náluk elkerülhetetlen a deviancia, a bűnözés és annak minden fajtája: gyermekbántalmazás, szexuális abúzus és pedofília, lopás, rablás, betörés, alkoholizmus, drog, emberkereskedés, prostitúció.
Minden mocsok, amit a cigányokra általánosságban kivetítenek az előítéletesen gondolkodók, ránk zúdul ebből a könyvből. És cigányok esetében nem maradhat ki a nevelőintézet, megjelenik a monológban a cigány nők túlfűtött szexualitásáról alkotott mítosz és általában a cigányok állatias szexuális ösztöne.” Továbbá baj az, hogy „a főszereplőnek nincs neve” és így arca sem, baj, hogy „mindig elítélően beszél az oláhcigányokról”, baj, hogy ezt „roncsolt nyelv”-en teszi, ami így, számomra kissé érthetetlenül, a „fehér felsőbbrendű férfi”, azaz Háy nyelve lesz. A legnagyobb baj, a legfelháborítóbb pedig az (nagy betűkkel szerepel egy keretben), „hogy a cigány még a nem cigány jótevőjét sem kíméli, ha érdekei úgy kívánják, s ha úgy adódik a helyzet, akár a megölésétől sem riad vissza”.
Nem esztétikai vitát folytatunk, az csak a látszat. De elmondom, hogy Háy szerintem egyáltalán nem szakít a hagyománnyal, az ő művét is az empátia és a szolidaritás jellemzi, együttérzés, sőt részvét. A kötet szereplői az underclass tagjai, mélyszegénységben, a szegénység kultúrájában (Oscar Lewis kategóriája a hatvanas évekből) élő cigányok. Akikkel kevesen törődnek, a politika egyenesen lemondott róluk (lásd legújabban Ladányi János Hanyatló világok című kiváló kötetének, „szubjektív tudományos önéletrajzának” Városi és falusi underclass című fejezetét), most viszont egy író regényt írt róluk, őket helyezi a középpontba. Nyelvet ad nekik. És úgy vélem, hiteles a kép.
Talán nem kell hosszan magyarázni, hogy az ember alatti világban az élet is ember alattivá válhat (gyermekbántalmazás, alkoholizmus, drog, prostitúció), hogy a mélyszegénység és a bűnözés könnyen összekapcsolódhat (szexuális abúzus, pedofília, lopás, rablás, betörés, emberkereskedés). Kiváló szakemberek írtak erről, Ferge Zsuzsa, Gönczöl Katalin, Solt Ágnes és mások (köszönöm dr. Virág Györgynek, az Országos Kriminológiai Intézet igazgatóhelyettesének, hogy felhívta a figyelmemet néhány tanulmányra). Ferge Zsuzsának a kilencvenes évek végén írt szavait (Szegénység és bűnözés – azaz van-e dezintegrációs és decivilizációs veszély. Belügyi Szemle, 1997. 2. szám, 3–27.) ma is érvényesnek tartom (milyen jó lett volna pedig, ha érvénytelenné válnak!): „A rendszerváltással járó megrázkódtatások az anómia (a mindenki által elfogadott és követett társadalmi normák meggyengülése, a deviancia emelkedése, DMI) szintjét úgy növelték, hogy az a korábbinál rosszabb helyzetet teremtett. Az abszolút szegénység és relatív megfosztottság egyaránt nőttek. Erősödött az embereket egymással szembefordító verseny a szűkös forrásokért, vagy előnyök megtartásáért.
Nemcsak arról van szó, hogy a vesztesek száma jóval nagyobb, mint a nyerteseké, hanem arról is, hogy mindkét helyzetet mély társadalmi igazságtalanságként élik meg a vesztesek (vagy a nem-nyertesek). Ezek mindig olyan feszültségforrások, amelyek potenciálisan normasértések felé hajtanak. Hatásukat erősíti egyfelől az ország belső értékválsága, másrészt az, hogy a globalizálódó piacgazdaság gigantikus versenyében az erkölcsi értékeknek egyre kevesebb hely jut.” S még egy mondat, egy evidencia leszögezése: „A szegényedés, létbizonytalanság hatására nőtt a megélhetési bűnözés, és – valószínűleg ennél nagyobb mértékben – azok a jelenségek, amelyek az ilyen vétségek »környezetét« bővítik.” A megélhetési bűnözésből pedig könnyű átcsúszni a nem megélhetési bűnözésbe. Aki sikerrel lop el két zsemlét, az legközelebb feltehetően megpróbálkozik egy tábla csokoládéval, aztán egy üveg whiskyvel is; már a csoki sem a megélhetéshez kell.
Az elbeszélőt tízéves gyerekként rákényszerítették a bűnözésre, a lopásra. „Mer én be tudok menni a hátsó ablakon…” (7). És azt is hozzáteszi, hogy „…vittek, meg az is vót bennem, hogy milyen jó lesz, ha télen lesz nagykabátom, meg meleg cipőm, mer akkó még aszittem, tényleg lesz…” (9). Felnőttként is lop, épp a Mamikától, pálinkát: „nem magamé csinátam, csak beleszerettem abba az emberbe” (54), s a Mamika nem is haragudott meg rá. Két magányos, szerencsétlen, szeretetre vágyó ember kapcsolatáról is szól ez a könyv. Az elbeszélő Mamikának szólítja az idős asszonyt, mert igazából senkit nem szólíthatott így, az édesanyja méltatlanná vált rá, ő pedig „jánka”.
Lehet úgy élni, mint ahogy az elbeszélő édesapja élt, aki pék lett, „azt a kenyeret eszi a falu, amit ő süt”, nem is nézik már cigánynak. Az egyik lányát ápolónőnek szánja, a másikat, az elbeszélőt pedig egyenesen orvosnak… Csak meghal fiatalon, mert persze ő is iszik. Ez a nehezebb út, sokkal nehezebb, kevesen is lépnek rá. Nem látják értelmét. Az elbeszélőnek is vannak álmai, tervei, vágyai. Nem valósulhatnak meg. „Nem az van, amit akar az ember, az van, ami lesz…” (90), s ezt nem is az elbeszélő mondja, hanem a nála valamivel jobb helyzetben lévő Mamika.
Háy János ezt a mélyvilágot mutatja meg. Nem ő előítéletes, a falu parasztjai azok, a cigányok ezek közé az előítéletek közé születnek. Előítéletes még a címszereplő is, a Mamika: „…tanújjá má valamit abból, amit én csinálok. … Nem tanúsz semmit, mer cigán vagy, annyi az eszed, mint egy cigánnak, nem tucc a hónapra gondónyi, csak arra, ami máma van” (47).
A főszereplő nevét valóban nem ismerjük meg: ő beszél, miért nevezné meg saját magát. Ahogy egymást szólítják, az sokkal erősebb kötődést fejez ki, mintha a másik nevét mondanák. Az elbeszélő valóban elítélően beszél az oláhcigányokról: akiket megismert közülük, azok nem tettek neki sok jót, hát úgy gondolja, mindegyik ilyen. Így születik az előítélet… És neki is kell, akiket magánál kevesebbnek, rosszabbnak, „néger”-nek tarthat. Akikhez képest ő vitte valamire, lám, neki van állása, dolgozik. Ha úgy tetszik, ő is előítéletes. És nem is akar „cigán” lenni. „…nekem olyan nem köllött, aki cigán, pláne nem oláccigán, mer ott vót a néger (a mostohaapja, DMI), olyan nekem nem kő, olyan kő, aki nem olyan, amilyenek ők, mer én se akartam olyan lenni, mer nekem az édesapám má nem is vót olyan” (113).
Itt akkor a „túlfűtött szexualitás”-ról. Nem vélem a műből kiolvashatónak, hogy az elbeszélő egy orgazmusvadász lenne. Nem érzek abban semmi túlfűtöttséget, amit mond, sokkal inkább líraiságot: „Mindenkinek kő valaki, amikó az nincs meg, akkó minden rossz, a jó is rossz…” (59). Ez az adott kontextusban (elsősorban) a szexualitásra vonatkozik, de úgy érzem, nem csupán arra. A könyv egyik legmegrendítőbb mondata – mert igencsak megrendítő könyv ez –: „Én csak bódog akartam lennyi, azé köllött az ember is, mer e tuttam képzeni, hogy szeret, meg én is szeretem…” Hát nem sikerül „bódog”-nak lenni, szörnyű kapcsolatokba keveredik.
Valóban roncsolt nyelven beszél ez az asszony, de milyenen beszéljen? Háy könyvének szerintem épp ez az adekvát nyelv az egyik legnagyobb erőssége. Írói bravúr, hogy az elbeszélő mégis el tud mondani mindent, amit akar! Ennek az égvilágon nyelvnek semmi köze a kabaré „cigányos” nyelvhasználatához!
Megértem persze Kalla Évát: úgy tűnhetett, már megint bántják a cigányokat, bántanak minket, fel kell hát emelni a szavunkat. De a túlzott aggódás, a túlzott féltés, a túlzott érzékenység nem homályosíthatja el a látásunkat. Képzeljünk el egy öntudatos dánt, aki azt mondja, hogy a jeles angol drámaíró, Shakespeare Hamletje dánellenes, mert egy igazi dán nem önt mérget senki fülébe, nem tör a trónra és egyáltalán. Legalábbis furcsának találnánk, nem? Én azt is annak találom, hogy valaki Háy János Mamikám című regényét bélyegzi meg; s nyilván ugyanerre a sorsra jutna Pintér Béla Vérvörös, Törtfehér, Méregzöld vagy Schwechtje Mihály Az örökség című drámája, ha széles körben ismernék őket.
Az elhomályosult látás azt sem engedi észrevenni, hogy a „nem cigány jótevőt” nem az elbeszélő öli meg, nem véletlen ez a legelső mondat, ahogy az sem, hogy többször visszatér: „A Mamikának én soha nem csinátam vóna olyat, hogy rosszat, mert a Mamika olyan vót nekem, hogy jobban vót anyám, mint akitő lettem…” Ez teljesen őszinte, nincs benne semmi alakoskodás.
Háy János nagyvonalúságát mutatja, hogy válaszolt Kalla Éva írására, meg is bántódhatott, hallgathatott is volna. Valóban napnál világosabb, hogy szereti a hőseit (ami nem kötelező egy írónak), abban téved, hogy az ellenkezőjét nem rosszindulatból olvasták ki a könyvéből. De a túlzott aggódás, a túlzott féltés, pláne a túlzott érzékenység (a túlzott túlérzékenység) nem sokkal jobb, hisz a látást ugyanúgy elhomályosítja.
D. Magyari Imre
Ez egy véleménycikk, amely nem tekinthető a Józsefváros Újság hivatalos álláspontjának. Ha úgy érzi, megszólalna a témában, vagy más ügyben lenne mondanivalója, írását várjuk a szerkesztoseg@jozsefvaros.hu e-mail címre.
