A felvilágosult abszolutizmus jegyében uralkodó Mária Terézia és fia, II. József (1740–1780, illetve 1780–1790) idején olyan rendeletek születtek, amelyek egy nép kulturális gerincét roppantották meg, és amelyekért az utódállamok a mai napig adósak a morális és anyagi jóvátétellel.
Mária Terézia, a felvilágosodás ikonjának neve a romák kollektív emlékezetében egyet jelent az állami terror kezdetével. Az uralkodónő úgynevezett regulatiói (1758–1773) nem a segítségnyújtásról, hanem a teljes megsemmisítésről szóltak. Az egyik legbrutálisabb intézkedés a gyermekek kényszerű elszakítása volt a szüleiktől. A rendelet értelmében a cigány gyermeket fegyveres erővel vettek el a családjától, hogy keresztény parasztcsaládokhoz adják őket „nevelésre”. A cél egyértelmű volt: elvágni a generációk közötti folytonosságot, hogy a gyermekek elfelejtsék származásukat, kultúrájukat és nyelvüket.
Bár a magyar társadalom passzív ellenállása és a roma szülők kétségbeesett szökései miatt a rendszer végül megbukott, a pszichológiai és társadalmi trauma beégett a közösség kódjaiba. Ez a történelmi bűn a közvetlen oka annak a mély, reflexszerű gyanakvásnak és bizalmatlanságnak, amelyet a romák a mai napig éreznek az állam intézményei iránt. Az állam évszázadokon át nem védelmezőként, hanem
családirtó agresszorként jelent meg az életükben.
Nemcsak a gyermekeket, hanem a nyelvet is üldözték. A „cigány” szót betiltották, helyette a gúnyos és álszent „újmagyar”, „újparaszt” kifejezést tették kötelezővé. II. József 1783-as Hauptregulatio nevű rendelete pedig megtiltotta a romani nyelv használatát. A törvénynek fegyverrel és brutális testi fenyítéssel szereztek érvényt: ha egy romát rajtakaptak, hogy az anyanyelvén beszél, az első alkalommal 24 botütést kapott, a visszaesőket pedig megkorbácsolták vagy száműzték. Egy nép anyanyelvének elvétele erőszak. A nyelv a kultúra hordozója,
a kollektív emlékezet raktára.
A romani nyelv elvesztésével a magyarcigányok (romungrók) elveszítették azokat a specifikus kulturális kódokat, metaforákat és azt a sajátos gondolkodási struktúrát, amelyek az önazonosságuk és szellemi autonómiájuk alapja volt.
Az erőszakos nyelvi asszimiláció egy olyan kulturális vákuumot teremtett, amelyből a közösség a mai napig próbál felállni. Amikor a többségi társadalom ma számonkéri a romákon az integrációt, elfelejti, hogy az állam előbb erőszakkal lefejezte a kultúrájukat, majd a traumatizált, identitásától megfosztott tömegeket sorsára hagyta.
A Habsburg-rendeletek másik végzetes pillére a kényszerű letelepítés volt. A vándorlást bűncselekménynek minősítették, a romákat arra kötelezték, hogy állandó házakban éljenek. Az uralkodó azonban egyetlen négyzetméter saját termőföldet vagy ingatlantulajdont sem biztosított számukra. A falvak belső részeiből kitiltották őket (a templomokból is), így a települések szélén, legelők szélén, agyagbányákban, értéktelen területeken vagy mocsaras, lápos területeken, ártéren alakultak ki az első telepek. Ez a XVIII. századi térkép
a mai Magyarország szegregációs alaprajza.
A mai szegregált cigánytelepek és a hátrányos helyzetű régiók gettósodott falvai ott fekszenek, ahová Mária Terézia katonái kétszázötven éve odavezényelték a romákat.
Mivel a romák nemzedékeken át meg voltak fosztva jogaiktól, a mai generációk nem a lustaság, hanem a történelmi vagyonhiány miatt indulnak behozhatatlan hátránnyal. A szegénység náluk nem döntés kérdése, hanem egy kétszázötven éve tartó, generációról generációra öröklődő strukturális adósság. Mivel a vándormesterségeket betiltották, a romákat arra kényszerítették, hogy kiszolgáltatott mezőgazdasági zsellérek legyenek. Ezzel az uralkodó egy csapásra szétverte a roma közösségek önálló, piaci alapú vállalkozói kultúráját. Ez a gazdasági ellehetetlenítés hozta magával a legpusztítóbb társadalmi mellékhatást: a modern előítéletek megszületését és megszilárdulását.
Amikor az állam elvágta a legális megélhetési forrásokat, a telepekre kényszerített romák közül sokan kénytelenek voltak a puszta fizikai túlélés érdekében a törvényesség határait átlépni. A többségi társadalom azonban ahelyett, hogy ezt a végzetes állami kiszolgáltatottság számlájára írta volna, morális hibaként, „etnikai sajátosságként” könyvelte el. Az előítéletek és a megbélyegzés ekkor,
a XVIII. század végén intézményesültek.
A parasztság és a nemesség ekkor kezdte el a romákat egységesen „munkakerülőnek”, „megbízhatatlannak” és „tolvajnak” bélyegezni – egy olyan időszakban, amikor az állami törvények szó szerint büntették, ha egy roma önálló ipari munkát akart végezni. Ez a megbélyegzés és az ebből fakadó társadalmi távolságtartás változás nélkül, makacsul tartja magát a mai napig.
Az előítéletek legveszélyesebb, ma is leginkább hangoztatott eleme az a cinikus érv a politikai diskurzusban és a mindennapi beszélgetésekben folyamatosan visszatérő vád, hogy a romák nem akarnak élni a lehetőségekkel, nem akarnak integrálódni, és inkább a segélyezési rendszert választják hozzájárulva a túltámogatási mítosz elterjedéséhez.
A többségi társadalom elvárja a tökéletes hasonulást,
de a munkaerőpiacon, a lakásbérlésnél vagy a mindennapi érintkezésben a mai napig falakat húz a származás miatt. A romákat egy olyan ördögi körbe kényszerítették, ahol elvették a gazdasági autonómiájukat és kultúrájukat, majd a kialakult szegénységet és kirekesztettséget úgy mutatják be, mintha az az ő szabad döntésük eredménye lenne.
A gazdasági kasztrendszer vezetett a rendszerváltás tragédiájához is. Amikor az 90-es években a szocialista ipar összeomlott, az állam által generációkon át képzetlen segédmunkára ítélt roma százezrek találták magukat az utcán. A mai napig tartó alacsony foglalkoztatottság, a közmunka-csapda és a strukturális kiszolgáltatottság közvetlen következménye annak, hogy a Habsburg birodalom erőszakkal elvágta a romák önálló egzisztenciateremtési lehetőségeit, megágyazva a mai sztereotípiáknak.
Itt az idő a történelmi jóvátételre! A történelem bűnei nem évülnek el, ha azok hatásai a jelenben is húsba vágóan valóságosak, és ha az abból fakadó előítéletek ma is mindennapi sorsokat tesznek tönkre. A Habsburg birodalom jogilag megszűnt, de a nemzetközi jog folytonossága alapján a politikai és gazdasági örökösök – a mai Ausztria és Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország – jelen vannak. Az utódállamok gazdasági és társadalmi haszonélvezőik annak a történelmi berendezkedésnek, amely a romák módszeres elnyomására és kirekesztésére épült.
A nemzetközi jogban egyre erősebb a történelmi jóvátétel, a historical reparations elve. Ha az egykori gyarmatosító országoknak felelősséget kell vállalniuk a múltbeli kizsákmányolásért, az őslakos indiánokért is, akkor Európa legnagyobb kisebbségének,
a romáknak is jár a jóvátétel.
Nem segélyről, nem könyörületről és nem képmutató felzárkóztató programokról van szó. Kollektív kártérítésről. Ausztriának és Magyarországnak – valamint Romániának, Szlovákiának, Ukrajnának, Szerbiának, Horvátországnak mivel ez utóbbiakhoz került a Trianoni Békeszerződés után Magyarország területeinek jó része – közösen kell létrehoznia egy olyan független, nemzetközileg felügyelt Jóvátételi Alapot, amely közvetlen ingatlan juttatással, a szegregált telepek teljes körű infrastrukturális felszámolásával, valamint az elvett kulturális és nyelvi kódok (a romani nyelv) intézményes újjáélesztésével elkezdi törleszteni azt a gigantikus adósságot, amit Mária Terézia óta görget maga előtt az európai történelem. Az igazságosság nem kezdődhet el ott, ahol a múlt bűneit a jelen elhallgatásával és az áldozatok hibáztatásával legitimáljuk.
Nyitókép: Wikimedia Commons és Pixabay
