Milyen indíttatásból lettél szociális munkás a hajléktalanellátásban?
A véletlen műve volt, gazdasági pályára készültem. Külföldön voltam, nyelvet tanultam, világot láttam, majd ahogy hazaérkeztem és munkát kerestem, az egyik barátom, aki a Máltai Szeretetszolgálatnál volt intézményvezető, szólt, hogy felvételt hirdetnek az első befogadó házba ügyeletes munkakörbe a krízisidőszakra.
Érdekesnek találtam a munkát, jó poénnak tűnt jelentkezni.
Nem volt közöm a hajléktalanellátáshoz, ráadásul a különböző élmények, amelyek a felvételkor értek, inkább elrettentők voltak, de mégiscsak elkezdtem a munkát. Úgy álltam hozzá, hogy nagyon rövid ideig fogom csinálni: napokban, hetekben gondolkodtam. Végül maradtam az ötödik hónap végéig. Felajánlották, hogy dolgozzak teljes állásban az utcai gondozó szolgálatnál. Elkezdtem ugyan, de eleinte azzal sem terveztem sokáig. Izgatott az újabb krízisidőszak, mert ekkor már én is kijártam a terepre. Azt gondoltam megvárom a végét és lelépek. Aztán ott ragadtam, és ennek immár 12 éve.
Mi volt az, ami miatt mégis beszívott a szakma?
Nagyon jó közeget találtam és egyre jobban élveztem a munkát, izgalmas volt. Emberekkel dolgozni sokkal érdekesebb és kihívásokkal telibb, mint például ülni egy irodában és monoton munkát végezni. Jólesett részese lenni annak, hogy rászorulókon segítünk. Nagyon színes volt a paletta, rengeteg élethelyzettel találkoztunk. Voltak vicces pillanatok, szélsőséges esetek, adódott szomorúság. A jó munkamorál és a kollégák összetartása megtartott.
Melyik volt az első történet, ami igazán megdöbbentett?
Nem tudom, hogy az első volt-e, mindenesetre megmaradt bennem egy férfi esete, aki eltörte a lábát, nem kezeltette, és a seb elfekélyesedett. Amikor észrevettük, már olyan súlyos volt a helyzet, hogy félő volt, le kell vágni a lábát. Azon voltunk, hogy megmentsük. Kórházba vittük. Az orvos azt mondta, az utolsó pillanatban érkeztünk. Amikor vittük volna a férfit legközelebb kötözésre, húzódozott, mondván, nincs kedve, nem is ér rá jönni. Álltunk ledöbbent arccal mellette, hiszen az egyik lába, egyáltalán, a járása volt a tét. Azon töprengtem, hogyan lehet sokadrangú kérdés, hogy elveszítheti egy végtagját. Akkor kibökte, neki nem számít, ha levágják a lábát, mert aki végtag nélküli, nagyobb szánalmat vált ki az emberekből, és jobban tud keresni. Ez állt a vonakodás hátterében, erre álmomban sem gondoltam volna. Egyébként egy kedves, rendes, jóravaló ember volt.
Maradéktalanul el tudod fogadni az emberek döntését az ilyen esetekben? Nem marad benned utána aggodalom?
Előfordultak nehéz szituációk, de a napjaim nem aggodalommal telnek. Tiszteletben tartom ezeket a döntéseket. A korrektség nagyon fontos, a hajléktalan emberek is értékelik. Sokat számít, hogyan közelítünk a másikhoz, hogyan nyitunk. Például, amikor a szállón az egyik bentlakó megütötte a másikat, emlékeztettem, hogy a házirend kimondja, ezt nem lehet megtenni. Aki vét a szabály ellen, el kell hagynia a szállót, és nem térhet vissza néhány napig. Ezért megkértem, távozzon. Mondtam, hogy nem ítélkezem felette. Indulatos volt, ami történt, megtörtént, emberek vagyunk, hibázunk. A szabályt viszont be kell tartani. Megkérdeztem, szerinte milyen helyzetet idézne elő, ha mindenki megüthetné a másikat? Akkor nyilván ő is kapna rengeteg pofont. Aztán feltettem a kérdést, szerinte jól végezném-e a dolgomat, ha nem lennék következetes? Ezt így elfogadta és elment.
Meg kellett tanulni, hogyan szólj a hajléktalan emberekhez, hogy a bizalmukba fogadjanak?
Mint minden máshoz, ehhez is kell érzék. Nem tudom megítélni, nekem mennyire van jó érzékem hozzá, de a tapasztalataimból kiindulva, ha visszatekintek, azt látom, jobbára sikerült megtalálni a hangot mindenkivel még a túlfűtöttebb szituációkban is. Soha nem ért attrocitás, nem fenyegetett erőszak. Nehézségbe inkább akkor ütköztem, amikor olyan emberrel beszéltem, aki sok időt töltött egyedül, mert távol másoktól, például egy erdei kunyhóban él. Úgy vettem észre, aki keveset kommunikál, antiszociális lesz, és a szókincse is beszűkülhet.
Hogyan kezeled, hogy a társadalom jó része elutasítóan viszonyul a hajléktalan emberekhez? Hogyan érintenek az előítéletek, amiket az irányukba megfogalmaznak?
Nem idegen számomra ez a hozzáállás, jártam ebben a cipőben én is. Emlékszem egy utcai jelenetre diákkoromból. Az egyik szupermarket mellett matracok voltak leterítve, életerős férfiak mezítláb heverésztek. Koszosak voltak, és az jutott eszembe, biztosan büdösek is. Nem értettem, hogyan lehet így élni. Üzenem azoknak, akik hasonlóan gondolkodnak a hajléktalan emberekről, hogy ők a társadalom meglehetősen hálás csoportja. Jobbára nagyon emberségesek. A mesékben is gyakran a szegények jelennek meg erkölcsi példaképként, az igazságot és jóságot képviselve. Ez a narratíva a valóságban is megfigyelhető.
Előfordult, hogy egy-egy szituációba belepirultam, mert a hajléktalan embertársam érzékenyebben reagált, belátóbban viselkedett, mint ahogyan én szerepeltem. A többség csak a felszínt érzékeli, azonban minden emberi sors mögött mélyebb történet húzódik meg, ami megmagyarázza a jelenlegi helyzetet. Amikor az első befogadóban dolgoztam, rendszeresen behozott a krízisautó egy fickót, aki folyton részeg volt, büdös, gyakran becsinált. Nem tudtuk lezuhanyoztatni, ágyba fektetni sem, a fürdőben töltötte az éjjeleket. Kellemetlen ügyfél volt. Nagyon a begyemben volt, mert nem értettem, miért csinálja ezt magával. A férfiről kiderült, családja volt, tévészerelőként dolgozott. Balesetet okozott, mert nem adott elsőbbséget egy jobbkezes utcánál. Az autóban életét vesztette a mindenórás várandós felesége és kislánya is. Ahogy meghallottam ezt a történetet,
attól a pillanattól kezdve nem negatív szereplőként, hanem hősként tekintettem rá.
Megértettem, nem akart mást, minthogy véget érjen valahára a szenvedése.
Azt mondtad korábban, mindenkinek jár mindig még egy esély.
Szeretném hinni, hogy alapvető emberi tulajdonság, ha választás elé kerül valaki, hogy segítsen-e vagy sem, akkor amellett dönt, hogy segít. Gondoljunk bele, milyen rossz érzés, ha valaki lemond rólunk, legyen az csak a fociedzőnk, aki azt mondja, add fel, sosem leszel elég jó. Ha csak egy keveset tudunk segíteni valakinek, ha csak minimálisat tudunk nyújtani neki, tegyük meg, ha rajtunk múlik – én eszerint végzem a munkámat is.
Segítőkész, mindenben segítséget nyújt, önzetlen. Ezekkel a jelzőkkel illettek a téged díjra jelölők. Milyen érzések kavarogtak benned ezek hallatán?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem estek jól ezek a dicsérő szavak, zavarba is jöttem. Azt tudom mondani, én csak a munkámat végeztem, nem gondoltam, hogy valaki ettől azt érezheti, a csillagokat hoztam le neki.
Többen közülük azt emelték ki, hogy neked köszönhetően jutottak lakáshoz. Feltételezem, a sikerük rajtuk is múlt.
Az a csúcs a szakmánkban, ha valaki szociális lakáshoz jut, nagyon kevés példa van rá. Igyekeztem élni és megragadni minden eszközt, ami a rendelkezésemre állt, és azok javára fordítani, akik ezt a segítséget elfogadták. Ehhez ők is kellettek. Hogy valaki lakáshoz jut, nem azon múlik kizárólag, hogy tudunk-e partnerként együtt dolgozni. Fontos látni, minden ügyfél más és a körülményeik sem egyformák.
Az egyik kliensem azért veszítette el a házát, mert jóindulatú volt és naiv, könnyen rászedték. Még a nyugdíjából is nyögte a tartozását. De nem adta fel. Ahogy hozzánk került hajléktalanként, az első pillanattól kezdve járt dolgozni, sőt a mai napig dolgozik, pedig már elmúlt 70, és összekuporgatott több millió forintot az évek során. Ez nem az én érdemem, hanem az övé. Igyekeztem hozzátenni a tudásomat, az utat megtalálni és kijárni, de ehhez ő is kellett. Ebből mindketten profitáltunk:
ő lakásban élhet, nekem könnyebb volt végezni a munkámat,
és a közös sikerélmény az, ami táplál és visz előre.
Fotók: Huszár Boglárka
