Kést élezel a konyhában, és azt mondod, most boncolni fogsz.

A nyálkás, csillogó bőr könnyen szétnyílik a penge alatt, és a konyhában szétárad az a szag, amit annyira szeretsz. Hova tűnt a vér, kérdezem, de mire válaszolnál, már ott állunk a kiürült test felett, a levegő hideg. Nézd, a leheletem. Legalább a hús nem romlik meg, mondod, és a kést belevágod abba a szép mangófa asztalba, amit a második házassági évfordulónkon vettünk – ez volt az ajándék mindkettőnknek.

Besötétedik és az utcában áramkimaradás van, a héten ez a harmadik, dohogsz, én bebújok az ágyba, túl fáradt vagyok, mondom, de mihez, kérdezed, és az ágy szélébe kapaszkodunk, amikor megbillen a szoba, kileng az új rattan lámpa, lecsúszik a márvány Buddha-figura. Rám szólsz, legalább a ládikát ne engedd lecsúszni, én körbetapogatózom és elkapok valamit, fém fogantyú, erre gondoltál, kérdezném, de már begyújtottad a kandallót és sül a hal, ezt figyeld, mondod, én az arcodat nézem, milyen piros.

Aztán el kell utaznod, ez az ügy nem várhat, mondod, vasalj inget, keresd meg a szövetnadrágom. Puszit nyomsz a homlokomra: légy szíves. Vacogok, a tűz kialudt, te nem mozdulsz, a bőröndöt nem találom, és biztos vagyok benne, hogy valamit majd megint kifelejtek. Csomagolj pizsamát. Várjál, add a szádat. Nevetek, te felugrasz, a bőrönd, hol van az a rohadt bőrönd. Amelyikbe belefér a fél lakás, az a fekete.

Kezdődik, nézd, mondod, ez itt a lombhullás. Várjál, nem. Tavaszodik. Ugye szép. A fű kihajtott, igaz, csak foltokban. A moha miatt. Itt mindig nyirkos és hideg a levegő. Valamit rakjál ki a vakondoknak is, jó, mondod, és én tudom, hogy a sünökre gondolsz. A vacsorával ne várj meg, kiáltod még, és felkapsz az IC-re, és olyan boldogan integetsz, most, hogy elmehetsz végre.

Csörömpöl a telefon, a halat ne hagyd a tűzhelyen.

Visz a vonat, megyek utánad, ezt a verset tudtam, csak most nem jut eszembe, hogy van tovább, csak valami lángoló arc, és hogy talán csendesen meg is szólalsz. Hal a tűzhelyen, törés a járólapon, ott, ahova a Buddha-szobor esett.

Felveszem a köntösöd, téblábolok a konyhában, a hal büdös, csak te szereted. Minden állomás után küldesz egy üzenetet, egyre rövidebb. Kiégnek a fák a kandallóban, a mosogatóba hányok.

Minden a ládikában van, ami fontos, egy régi kép, amin Batman-álarcot formálsz a kezedből, mint gyerekkorunkban, és én hátravetett fejjel nevetek. Ki csinálta azt a fényképet. Kis papírzászló, műanyag Kinder-figura, megromlott kiscsoki, kiszáradt szállodai szappan, vonatjegy. Ugyanolyak vagyunk, mint bárki más, mondtad egyszer lemondóan, hát milyenek lennénk, kérdeztem, nem válaszoltál, megráztalak, és te kifordultál a konyhába sütni valamit. Egymáson tíz darab duci amerikai palacsinta.

Napokig tervezzük, hogyan, mivel megyek utánad. Itt kisiklott a vonat, ott kétszeres az átszállás, az éghajlat kedvezőtlen, vagyis az időjárás, beláthatom, kicsit furcsa, és a ház sem maradhat üresen.

Ülök az íróasztalnál, belehajolok abba a hússzoros nagyítású sminktükörbe, amit karácsonyra vettél nekem, bizonyos fénynél jól látszik, ahogy felhólyagosodik az izzadtság, és leszivárog pár millimétert, mielőtt szétterül a homlokomon. Nyár van, melegszik a ház, kintről bejön a kert szaga, most kéne befőzni vagy sűríteni, eltenni télire a dolgokat, vállalni a következményeket, hogy híg lesz a bodzaszörp, a lábos aljára ég a meggy. Vagy legalább lenyírni a füvet.

Eltűnünk, kérdezem, de éppen egy bevásárlóközpontban vagy, és kisebb földrengés volt a környékeden, lecsúsztak a templomról a cserepek. Eltűnünk, akár. Erdőben a vadnyom, még életemben nem láttam vadnyomot, ha látnám, sem ismerném fel, és végképp nem tudnám, milyen állat.

Télig várok, az is lehet, hogy már tavaszodik. A lecsó elfogyott a kamrából, megettem, amit lehetett. Háromszor ellenőrzöm, hogy elzártam a gázt, és végül nem adok kulcsot a szomszédnak, száradjon el az összes növény, a bonsainak úgyis vége van.

Éjszaka utazom, hogy ne lássam a tájat, félig még otthon vagyok. Reggel aztán elkerülhetetlenül besüt a nap, fű mindenhol, sehol egy fa vagy bokor, csak az a sárga díszfű, amit egyébként annyira szeretek. Az egyik állomáson felszáll egy bácsika, rángatózó hallal fehér szatyorban. Halszag a kocsiban, elmosolyodom. Megírom, hogy hallal utazom, elküldesz egy szmájlit. Az az érzésem, hogy ​chatbottal beszélgetek, meg is kérdezem: ön chatbot? Nincs válasz, második napja utazom.

Gyanítom, hogy az út még sokáig fog tartani. Valamelyik állomáson téliszalámis szendvicset veszek, az másnapra sem romlik meg. Mire odaérek, lehet, hogy elfelejtelek, ezt végül nem küldöm el, csak nagy levegőket veszek, aratásszag, télen, nem, tavasz van, a vonat mellett a menetszélben bukdácsolnak a verebek.

A tengerhez érve aztán mindenkit leszállítanak. Egy vörös hajú pasas szalmakalapban rám kacsint, meghív egy koktélra. A halakról kezdek el beszélni, ő nevet rajtam, furcsa vagy, mondja, You are a strange woman but I like it. You are like Van Gogh, válaszolom, exactly like him. Then what to do, kérdezi, és észreveszem, hogy elhagytam a telefonomat. Fejben még sokáig küldöm neked az üzeneteket, itt szép az idő, szépek a sirályok, de még eszembe jutnak az otthoni növények, a pozsgáslevelű szekrényvirág talán túléli a nyarat is, és mire hazaérek, tényleg ősz lesz, lombhullás, ahogy mondanád, elmohásodik a kert megint.

Néhány utas a vonatvezetőt faggatja, mikor indulunk újra. Te jól szórakoznál ezen, szereted a váratlan fordulatokat, ezt el is mondom a szalmakalapos fazonnak, kedvetlenül bólogat.

Beúszunk, a fickó valahol lemarad, és a tenger olyan hideg, hogy külön érzem a megdermedt bőrömet és alatta az eleven testet, de mire elhagyom a partot, nem érzek semmit, és ha visszanézek, már az embereket sem látom, akik nemrég ott hadonásztak a vonatvezető orra előtt. Szeretsz máshol kikötni, mint ahova elindultál, végül én jutottam messzebb. Elképzelem, hogy a templomodat tatarozzák, halat sütsz, cipeled a szatyrokat, miközben a világnak ezen a pontján nincsen áramkimaradás, hulló cserepek, az a rohadt juharszirup, amivel a palacsintákat öntözöd. Itt csak látványok vannak, kékeszöld víz, fakókék ég, és nincsen vége – ezt az egyet még elmondanám neked.

Schillinger Gyöngyvér

Fotó: Karancsi-Albert Rudolf