A Rákóczi étterem teraszán ültem egy fröccs mellett, és épp azon gondolkodtam, hogy merjek-e híreket olvasni, vagy jobban járok, ha csak hallomásból értesülök a legfrissebb szörnyűségekről, amikor hirtelen Karinthy Frigyest pillantottam meg a szomszéd asztalnál.

Nekem félig háttal ült, de így is könnyen felismertem jellegzetes arcélét, amikor a pincértől egy üveg Igmándi keserűvizet rendelt. Bosszankodva vette tudomásul, hogy a kért ital nem szerepel az étterem kínálatában, és egy legyintés kíséretében csak annyit mondott, hogy jól van, akkor hozzon nekem egy pohár szódát.

Határozottan rossz kedve volt, és az sem dobta fel, amikor belekortyolt a szódába. Le is tette rögtön maga elé, és kissé révült tekintettel figyelte, ahogy a buborékok lassan emelkednek, hogy aztán a víz színére érve eltűnjenek. Hová?, tette fel a kérdést magában Karinthy. Már majdnem ki is mondta, de tartott tőle, hogy még bolondnak nézik, ezért a következő mondatot is csak gondolta: Ányos, Ányos, Jedlik Ányos, te… meg a te szódád. Egy pillanatra el is mosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Jedlik „savanyúvízi készület”-nek nevezte el az első szódakészítő apparátust. Nem csoda, hogy ilyen fantázianévvel aztán az első szikvízüzem is csődbe jutott.

Bár lehet, hogy nem ezen múlott, gondolta Karinthy, és megint elkomorult. Pedig már azt hittem, kezd jobb kedve lenni. Milyen hasznos találmány, merengett tovább Karinthy, akárcsak a „villanydelejes forgony”, egyszerűbb nevén villanymotor, meg az összes többi Jedlik-találmány.

Bezzeg az írás mily meddő, mennyire hiábavaló tevékenység, ezért ha még egyszer kezdhetné, akkor csakis fizikus lenne, és Jedlik Ányos nagyszerű apparátusait ő találná fel, a szikvízkészítő géptől a dinamóig mindent, mert ezek mindegyike használható valamire, ellentétben a novellákkal, karcolatokkal, versekkel, ezzel a sok marhasággal, amivel ő az idejét tölti.

Még akkor is a buborékok vándorlását figyelte, amikor nagy zajjal leült mellé Kosztolányi. Nem köszöntötték egymást, mert jó barátoknak ez nem szokása. Néha annyit mondanak búcsúzáskor, hogy „na…”, ami bárhogy folytatható, de épp az benne a jó, hogy nem kell folytatni, üdvözlésképpen viszont még ennyit sem vetnek oda a másiknak. Most sem hangzott el közöttük egy árva szó sem. Karinthy továbbra is a szódáját nézte – könnyedén ismerte fel a barátját cigarettafüstjének összetéveszthetetlen büdösségéről –, és még így is tudta, hogy Kosztolányi egyből a mobilját kezdi nyomkodni.

Hagyd már azt a szart, mordult rá Karinthy, és végre felnézett.

Mi van, Fricikém, úgy tűnik, már megint rossz kedved van.

Már hogy a fenébe ne lenne! Most jövök a Hadikból, és képzeld, mi lett a neve.

Próbálom elképzelni, de te biztos hamarabb elárulod nekem, mintsem hogy kitalálnám, vágott vissza a mindig jókedvű Kosztolányi.

Szatyor.

Mityor?, próbált viccelni Kosztolányi, de Karinthy nem nevetett.

Szatyor. Ez lett a Hadik kávéház neve. És ha ez még nem lenne elég, a kirakatüvegre odapingálták a fejem, és a számból egy hatalmas buborék jön ki, amibe beleírták, hogy Szatyor. Mintha én mondanám.

Nem is olyan rossz, próbált rendületlenül viccelni Kosztolányi, és már kapta is elő a mobilját. Szatyor. Írta Kosztolányi Dezső. Szonett lesz, ha nem haragszol, és villámgyorsan gépelni kezdett.

Karinthy nemcsak a mobilkészüléket utálta, hanem azt is, hogy mindenki – így Kosztolányi is – két hüvelykujjával kopogtatta a betűket, sokkal gyorsabban, mint ő, aki csak jobb kezének mutatóujjával tudott gépelni. Karinthy öregnek érezte magát, sorsát reménytelennek, s már épp megint a villanydelejes forgony működési elvét próbálta volna elméjébe idézni, amikor Kosztolányi vidáman felkiáltott.

Kész! Akarod hallani?

Akarom vagy sem… nem hinném, hogy ez sokat számít, felelte fáradtan Karinthy.

Kosztolányi Dezső: A szatyor

Testünk egy degeszre tömött szatyor
melyet cipelünk egy életen át
s melybe az ember mindenfélét pakol
pálinkát, sonkát, cukrot és teát

Mígnem a szatyor megadja magát
s aszfaltra hullik a féltett poggyász
nem viheted már magaddal tovább
akkor se, ha utánad hoznák

Nincs mibe rakd elhagyott holmid
szatyrod nélkül már nem vagy magad
hisz most már nincs, amiben vidd

Ez történik, ha a szatyor szakad
Ezek lennénk hát mind csupán, szatyrok?
Bizony, mondom néktek, szatyrok vagytok

Nézd, Fricikém, mondta végül Kosztolányi, én ezt a szonettet neked ajándékozom, mondd nyugodtan, hogy te írtad, és fizess vele a Szatyorban. Egyébként pedig az sem olyan nagy baj, hogy egy út meg egy tér viseli a nevünket, és ha jól tudom, a Karinthy úton egy szépségszalon is a tiédet. Karinthy szépségszalon. Ugye, erre te sem számítottál? Addig örüljünk, amíg bablevest nem neveznek el rólunk, ahogy tették azt szegény Jókaival.

Itt olvashatóak korábbi Borongók.

Nyitókép: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény / Fortepan