Sokan nem értik, mi közük lehet egy 8 évtizeddel ezelőtti történethez, hiszen akik elszenvedték a holokausztot, többségükben már rég elmentek. Hochwald Tímea története azonban azt mutatja, hogy a dédszülők, nagyszülők által megélt borzalmak traumája, mint egy búvópatak, 3-4 generációval később is a felszínre tör.
Hochwald Tímea 50 éves, „gyerekként nem tudtam, mi a holokauszt, csak a zsigereimben éreztem, hogy valahogy másképpen élünk, mint az osztálytársaim, a körülöttem lévő barátok, ismerősök”. A nagymama, Krén Márta megjárta a koncentrációs tábort, de sok sorstársához hasonlóan, nem akart beszélni róla. (A trauma magukba zárása a holokauszt roma túlélőire például annyira jellemző volt, hogy a porajmosz sokáig szinte ismeretlen maradt a nyilvánosság előtt.)
„A zsidóságunk nem volt elhallgatva – sok családban erről sem beszéltek –, de a nagyszüleim csendben voltak”, 18 évesen kezdte foglalkoztatni a Teleki tér környékén élt család múltja. Az nagyszülők a háború után nem gyakorolták a vallásukat sem, de a 49-ben született édesapjának még megvolt a brit milája, „hogy Ábrahám kötelékében legyen”, de zsidó iskolába már nem járt. Az édesapa azonban a gyerekeivel – Hochwald Tímeának van egy öccse is – nagy ünnepeken eljárt a Nagy Fuvaros utcai zsinagógába, és még Raj Tamás híres vasárnapi Talmud-óráira is elküldte őket.
Hochwald Tímea fiatal kora óta küzd egy szenvedést okozó érzéssel. „A VIII. kerületben sétálva azok az épületek vannak rám nagyon furcsa hatással, ahol a felmenőim laktak. Az a fojtogató érzés, hogy a Mátyás térről viszik el a nagymamámat. Ez nem félelem, inkább egy fájó, féltő, nehezen körülírható valami.” Ma már tudja az okát, komoly kutatások bizonyították a transzgenerációs trauma létezését, amire éppen a harmad-negyed generációs holokauszttúlélők tapasztalata irányította a tudomány figyelmét.
A holokausztban átélt szenvedés, amiről a nagyszülők soha nem tudtak teljességgel beszámolni, sokszor pedig egyáltalán nem beszéltek róla, most valamilyen formában megjelenik az unokák érzéseiben. A visszaemlékezés nem csupán a „soha többet ilyen gaztettet” miatt fontos, de a következményei sem múltak el a szívekből. Sőt, valamilyen formában érintettek a nem zsidó kortársak leszármazottai is, akik az egykori tettesek bűntudatában, a szemlélők szégyenérzetében, vagy a segítők gyászában osztoznak tudattalanul is. A tudomány ezt nem transzgenerációs traumaként, inkább örökölt emlékezetként írja le.
Hochwald Tímea, a családi hagyományt követve, ruhakereskedéssel foglalkozott, az édesapjának is ruhaüzlete volt, de már az ükapa, Feuermann Kálmán is szabómester volt 1887-től az Örömvölgy (ma Diószegi) utca 1-ben.
Hochwald Tíma 2013 körül kezdte komolyan kutatni a család eredetét, amiben egy gyötrő felfedezés is ösztönözte, amire a nagymama fényképét nézve döbbent rá. A nagymama 1992-ben halt meg, s ő gyerekként soha nem kérdezte meg, miért van a karján az a tetoválás, aminek nyomát a fényképen felfedezte (a nyitóképen). A rejtélyes számsor, amit a koncentrációs táborban kapott a neve helyett.
A kutatás időben és térben is messze vitte, Ipolyfödémesig tárt fel írott emlékeket, itt élt a Krén család a XIX. század elejétől, a Budapestre költöző dédpapa, Krén Bernát is itt született. Sőt, a szépszülők, Szécsényi Salamon és Schwarcz Rozália balassagyarmati sírját is megtalálta.
Hogy Magyarországra mikor, s honnan jöttek, azt még nem sikerült kiderítenie. Csupán érdekesség, hogy két éve, már gyakorlott kutatóként csatlakozott a Józsefvárosi Múzeum családfakutató műhelyéhez. A család múltjának kutatása, és a szenvedők, megöltek emlékének fenntartása új célt adott az életének.
„A Hochwald név utánam már nem öröklődik, és azt gondoltam, nem halhatok meg úgy, hogy ne legyen meg minden a fejemben, a szívemben az őseimről. Nekem megnyugvás kijárni a Kozma utcai temetőbe az ük-, szép-, dédszülők és nagyszüleim sírjához, leteszem a kövem, és »sziasztok, két hét múlva újra találkozunk«, nekem most ők az életem. Ez a kutatás hozza el az elmélyülést, és már nem enged. Minden nap egy fél órát biztos, hogy a családfával töltök.”
Ez a kutatás nem öncélú, hiszen az identitás megélésének is kulcsa, és a tanulságát tovább is adja. Zsidó tanulmányokat folytatott az elmúlt évtizedben, és vallásgyakorlóvá vált. Visszajár a Nagy Fuvaros utcai zsinagógába, ahová a dédszülők is jártak, itt „örök” padja van, és a nagyszülők örökmécsese hirdeti, hogy „ám Jiszráel cháj”, „Izrael népe él”, a zsidó nép, dacára a történelmi üldöztetéseknek, él és megmarad, mondja Hochwald Tímea. Az elmúlt pár évben pedig a Rumbach utcai zsinagógában – ahol a dédszülők is esküdtek – „a Rumbi tanházban már én tanítom a kisgyerekeket Bibliára minden vasárnap”. Búvópatakként a zsidó indentitás is visszatért hozzá, nem csak a szenvedés traumája.
A vészkorszakban és a holokausztban a család jó része odaveszett. A nagymamának két testvére volt (Tibike nem élte meg a 14 napot 1913-ban), Ernő 1943-ban Scserebjankában (Kelet-Ukrajna, Donyecki megye) munkaszolgálatosként veszett oda.
A nagymamát, Krén Márta Esztert, 44-ben deportálták 2 és fél éves karonülő elsőszülött kisfiával, Petikével. Tímea az óbudai levéltárban találta meg a nagymama német nyelvű vallomását az elhurcolás körülményeiről:
„Faji és vallási okból üldöztek, 1944. október 9-én Budapestről Ravensbrückbe deportáltak. Később Malchowba kerültem, ahol felszabadultam. Vittem magammal ruhát és fehérneműt, és (varrónő volt a foglalkozásom) báránybőrrel bélelt télikabátot.
1 arany jegygyűrű
1 arany gyűrű ¼ karátos briliánssal
1 aranylánc 25 gr.
1 fém női karóra (Doxa)
1 arany nyaklánc 18 gr.
Mindent elkobzott tőlem az SS a ravensbrücki KZL-ben. Budapesten, a Mátyás tér 9. alatt volt egy egyszobás lakásom. Itt volt egy kombinált szobám keményfából, sok ruhám és fehérneműm. Amikor deportáltak, a lakásomat kirabolták. A lakás miatt a károm 1300,- DM (német márka).”
Krén Márta első férje Gansl Endre volt, ijú házasként költöztek 41-ben a Mátyás térre. 42-ben született Péter, az apát nemsokára elvitték munkaszolgálatra. Péterkét a koncentrációs táborban szakították el az édesanyjától, s meghalt. „Hagyományainkhoz hűen drága öcsém vitte tovább a nevét. Az elvesztett családtagok emlékét megőrizve, nevüket belegravíroztattam a Páva utcai Holokauszt múzeum márványfalába”, mondta Hochwald Tímea.
A nagymama visszatért a táborból, és új életet kezdett. Hozzáment Hochwald Adolfhoz, aki szintén szabómester volt, majd bizományi becsüs a Gólya áruházban. 1956 után magyarosított Hámorira, Tímea később visszavette a régi nevet, „hiszen én Hochwald vagyok”.
Hochwald Adolf huszár volt, őt munkaszolgálatra vitték. „Azért maradhatott életben, mert kellett a munkája, ő varrta az SS tisztek ruháját.”
Az 50-es években Krén Márta befejezte az elhurcoltatás miatt félbeszakadt tanulmányait, konfekciószabász vizsgát tett, ahogy a bizonyítvány írja, „kiválló” eredménnyel, a Fékon férfi fehérneműgyár művezetője lett.
Két fiuk született, Ernő és Tímea édesapja, László. „A két testvér továbbvitte a szabóságot és a minden porcikájukban kereskedői vénát. Persze hogy az én szakmám is a kereskedelem lett. Én is ezt tanultam, és vittem tovább édesapa mellett az üzletet”, hoz vissza minket a mába Hochwald Tímea.
A képeket Hochwald Tímea bocsátotta a rendelkezésünkre. A nyitóképen a kis Tímea a nagypapával és a nagymamával az 1970-es évek elején.
