Sétánk kiinduló pontján, a Mátyás téren hűsölt a parkban egy középkorú úr. Ő volt az első, akit megszólítottunk. Ahogy kiejtettük a Józsefváros nevet, rávágta, a háta közepére sem kívánja. Hogy mi az, amivel egészen pontosan elégedetlen, nem kívánta kifejteni. Azt mondta, tejbetök, vele nem megyünk semmire. Még hozzáfűzte, nem hálás szakma a miénk, de azért sok sikert kívánt, így búcsúzott.
Kicsit odébb, a másik padon nyugdíjas hölgy, Zsuzsa ült békésen. Az arcáról a fáradtság sütött, de készségesen válaszolt néhány kérdésünkre. Megtudtuk, hogy fél évvel ezelőtt költözött a kerületbe, korábban vidéken élt. Meghalt a húga, megörökölte a lakását, azért jött fel a városba. Különösebben nem fedezte fel a területet és nem igazán szokott szóba elegyedni senkivel, hacsak meg nem szólítják, ahogy mi is tettük.
A Szerdahelyi utcán felfelé, a Teleki téri piac felé vettük az irányt. Mária csak futólag állt meg nekünk, de közben gyorsan elhadarta, hogy ugyan már megszokta az itteni életet, mégsem rajong Józsefvárosért,
szerinte sok itt a gonosz.
Szívesen belementünk volna, mit is ért ezen, de még a kérdés feltevése előtt faképnél hagyott minket.
„Nekem itt van közel minden, a fiam is idejár iskolába. Négyéves kora óta lakunk itt, szeretünk itt lenni” – mondta Viola és sietett tovább ő is.
A piachoz közeledve Rolandot szólítottuk meg. Korábban is Józsefvárosban élt, a Telekire járt már akkor is piacra, most is onnan jött megpakolt szatyorral.
Régi már az ismeretsége a kofákkal, szívesen jár vissza hozzájuk vásárolni.
Nem nagyon ismeri a környéket, mert home office-ban dolgozik, ezért ritkán mozdul ki lakásából Ágnes. Az elkövetkezőkben pedig nincs is kilátásban, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a városrészt, ugyanis hamarosan elköltözik a kerületből is. Irgalmatlanul felemelték a lakbérét, de Miskolcon, ami szerinte az egyik legolcsóbb nagyváros, már meg is van az új albérlete.
Sarolta a testvéréhez jött látogatóba. Nem tetszik neki, hogy a Magdolnanegyed annyira koszos, bár szerinte ugyanez a probléma erősen jelen van a régebben egyébként Magdolnavárosként jegyzett XIII. kerületben is, ahol lakik. Vidékre vágyik, ahol sok a zöld, kevésbé zsúfolt a tér, madárcsicsergésre ébredne reggelente és nem a forgalom zajára. Korábban átesett egy súlyosabb műtéten, azóta a lépcsőkkel is meggyűlik a baja. „Annyira utálom ezt a Budapestet, de
abból a szempontból jó, ha jön a betegség, közel van az orvos meg a kórház.”
Szerinte vidéken minden jóval drágább, de azt sem bánná, ha kiköltözhetne. Elég erős visszatartó erő, hogy a családja a városban él, nem akar távol lenni tőlük.
A piac bejáratánál beszélgettünk Józseffel. Itt él a kerületben, itt is született a Rökk Szilárd utcai bábaképzőben. Volt egy időszak, mikor „hűtlenné vált” a kerülethez: gyerekkorában a szüleivel átköltözött a Kilencbe. Mai napig Fradi-drukker. (Ez magas labda volt egy nappal azután, hogy a Fradi csúfos vereséget szenvedett negatív sikert ért el a BL-selejtezőn, rögtön rá is kérdeztünk, mi a véleménye. Szerinte a vezetőségben lehet a hiba. „Lehet, hogy a játékosoknak a tavalyi eredmények alapján pénzt ígértek, amit aztán nem adtak meg nekik.” Úgy véli a feröeri csapat ellen kikapni 3–0-ra csakis tudatosan lehetett.)
Házasságkötése után a Tisztviselőtelepen lakott, mióta különvált feleségétől, a Magdolnanegyedben él egy kis önkormányzati lakásban.
Elismerően beszélt Józsefváros iskoláiról, a tanulást fontosnak tartja, több diplomát szerzett ő is. De vannak bajok a kerületben szerinte is. Úgy véli, a hajléktalanság kérdését nem kezeli megfelelően az önkormányzat:
„Rengeteg a hajléktalan, és a ledobott cuccaik majdnem minden sarkon ott vannak.
Ezt a polgármesternek kellene megoldani.”
„Nekem Józsefvárosról (is) a szegénység jut eszembe. Olyan drágaság van, hogy az eszméletlen, a pénz nem elég megint” – panaszolta Ági.
Az ékszereit is eladta már, nem mintha sok lett volna belőle.
Három unokát nevel, az édesanyjuk elhagyta őket két és fél éve, a fia – a gyerekek édesapja – pedig dolgozik éjt nappallá téve. Még meg tudja venni napi szinten a kenyeret és tejet, élelmet a családnak – egyelőre. Mindezektől függetlenül szeret Józsefvárosban élni. 45 éve költözött ide Salgótarjánból.
A FiDó felé baktatva a következő interjúalanyunknak egy a húszas évei elején járó srácot szemeltünk ki. De csak annyit mondott némi akcentussal, de teljesen érthetően:
„Bocsánat, én ukrán vagyok!”
És már el is viharzott.
Kati három éve él a kerületben, szereti, hogy sokszínű. Ráadásul tele van jó tapasztalatokkal, ami a helyieket illeti. Például ismeretlenül is ráköszönnek. Voltak fenntartásai kezdetben, de azok hamar elpárologtak. „Hogy például olyan emberek élnek itt, akiket ideküldtek az V. kerületből, hogy ne ott éljenek. De tudjuk, az V. kerület egy másik Magyarország. Az utca pedig olyan, amilyen. Nem másra kell mutogatni, hanem le kell hajolni a szemétért.”
Kati szerint mindig lesznek olyanok, akik eldobják a szemetet, felesleges a Facebookon hőbörögni emiatt. Ő rászól a szemetelőkre is, de ügyel rá, hogy barátságos hangnemet üssön meg. Nem hisz abban, hogy a változásnak az agresszió lenne a kulcsa.
„Segítőkész vagyok, és szerintem a többség is az.” Ha valaki megállítja azzal, hogy adjon 100 forintot, azt visszautasítja (nem ad újabb koporsószegre, vagyis egy üveg borra vagy egy doboz cigarettára), de
„azt szoktam mondani helyette: Itt a bolt, gyere! Mit vegyek, mit kérsz?”
A Szerdahelyi és Dobozi utca sarkán Csilla széttárt kézzel mondta, hogy sajnos ő pozitívan nemigen tud nyilatkozni a kerületről. Az a nagy baj szerinte, hogy egyre több a „hontalan”, nyaranta ez mindig így van. „Idevizelnek, idekakálnak, és 30 fokban ez a mindent átható fekáliaszag igen kellemetlen.” Aztán említ még egy esetet, miszerint nemrég a Pápa téren huszonéves sihederek elvertek egy tinédzser srácot. A fiú csak a szüleivel mer azóta az utcára lépni.
„Félelemre neveljem a gyerekemet? A rendőrök meg sehol nincsenek”
– mondta felháborodva. „Volt egy tök jó ívelés felfelé, de az most teljesen tönkre ment.” Már nem tudtuk kiszedni belőle, pontosan mire érti ezt.
Nagyon előnyös változások vannak a kerületben Zsolt szerint, aki az utóbbi években több felújításon is dolgozott itt. „Nem tudom, mi azoknak az embereknek a véleménye, akik itt laknak, azt sem, hogy ők mit élnek meg. De én azt tapasztalom, hogy fejlődik a kerület, nem hagyják leromlani.”
A FiDó parkban két férfi ücsörgött a füvön. Csak egyikőjük, Attila állt velünk szóba. Szerinte az a baj a mai fiatalokkal, hogy lusták, nem dolgoznak, és aki nem dolgozik, az elkallódik. Meglátása szerint vissza kellene hozni azt a rendszert, hogy aki 30 napig nem dolgozik, börtönbe zárják. „Akkor inkább
mindenki dolgozna és megoldódnának a problémák.”
„Ide szoktam jönni tornázgatni a parkba, a szállóra ebédelni, mikor, hogy van kedvem. Kellemes a környezet, finom az ennivaló. Nagyon elégedett vagyok” – mondta Edit, aki kedvenc fája alatt jógázik ilyenkor jó időben szinte minden nap.
Javult, de még van hová fejlődnie Józsefvárosnak Sándor szerint. „Tisztaság van, jó a közbiztonság is, és parkosítanak. A Telekinél lakok, az egy narkós tanya volt. Jó, hogy azt is megszüntették.” Azt azért hozzáteszi, egyes utcákat lehetne gyakrabban is söpörni és „büdi” is van. Szeret Józsefvárosban élni, mert szuper új építésű lakásban lakik, de a környéket, a negyedet nem szereti.
A fiatal férfi a kerületben is dolgozik. Pontosabban dolgozott: épp azelőtt mondott fel a munkahelyén, mielőtt összefutottunk a Doboziban. Szakács a szakmája, napi 30-35 ezer forintot meg lehet ezzel keresni – árulta el. Persze cserébe minimum 12 órát le kell húzni. Épp azért mondott fel, mert
azt várták, hogy több mint félnapos munkát egy tál paprikás krumplival bírjon ki:
„Ez a budapesti vendéglátás.” Nem aggódik amiatt egy percig sem, hogy ne adódna másik lehetőség.
Komlóról származik, a Punnany Massif tagjai mellett nőtt fel, főzött is rájuk. Nem menne vissza vidékre, mert kevés pénzt fizetnek, abból nem lehet megélni.
Sietett a munkába, de azért két szóra megállt Szabolcs is. Minden oké Józsefvárossal – jelentette ki határozottan. Szeret itt élni, a munka is jó. Ha tehetné elköltözne, persze, mert egy kertes ház ideálisabb lenne a családnak. A kislánya most kezdi az iskolát, a Deák Diákba fog járni, hogy zenét tanulhasson.
„Hogy ki és hol szeret élni, attól is függ, ki milyenre csinálja magát. Aki képzi magát kiskorától kezdve, az jobban jár. Aki nem szed magára semmit, az nem tud megélni, vagy olyan munkát kap, amit mindenki utál” – osztotta meg élettapasztalatait Ferenc a Kálvária téren. Három évet élt Ausztráliában, ahonnét csodálatos volt a visszatérés Magyarországra: „A haza a legszebb, a legjobb, hiába van máshol akármi, az nem az igazi.” Azt mondta, megérte kimenni, mert
„másképp néz rá az ember a világra, ha az kinyílik előtte”.
Vas megyéből származik, édesapjának nővére élt Józsefvárosban, hozzá jött fel lakni még fiatalon. A középiskolát itt végezte, itt ismerte meg a feleségét, született egy lányuk, akit sajnálatos módon egy éve elveszítettek. „Kint élt Ausztriában, aztán hazajött, amikor jött a járvány. Elvitt minket orvoshoz, bevásárolt nekünk, vigyázott ránk. De úgy alakult, hogy magára nem figyelt, elkapta a betegséget és bele is halt.”
A játszótéren fiatal édesanyákkal elegyedtünk szóba, akik arról áradoztak, milyen jó, hogy Józsefvárosban lépten-nyomon játszótérbe botlik az ember. Persze az érem másik oldala, hogy délután már nem igazán látogathatók, mert a hajléktalan emberek elfoglalják a padokat – panaszkodtak. Hiába vannak őrök, azok nem konfrontálódnak velük. A Losonci téri játszón gyakran előfordul, hogy prostituáltak zaklatják őket, cigit vagy pénzt lejmolnának tőlük. A mosdót sem tudják használni miattuk, „mert
ott lövik be magukat, de előfordult, hogy ott tudták le a munkájukat is”.
Zavarja őket is a bűz, ami az utcákon terjeng az emberi és állati fekália miatt. Mindezek együtt beárnyékolják némileg a Józsefvárosról alkotott képüket.
A Kálváriáról a Dankó utcán sétáltunk lefelé, a Magdolna utcára fordultunk végül. Néhány ismerős arc, Koscsóné Kolkopf Judit, az egyesített bölcsődék vezetője és két kollégája, Schneider Emese és Mogyoró Anita jött velünk szembe. A Tolnay utcai bölcsiben voltak bejáráson, onnan tartottak a Biztos Kezdet Gyerekház felé.
Mindhárman szeretik Józsefvárost, a szívük csücske – ezzel indítottak. Judit szerint a tisztaságra több energiát lehetne fordítani a Magdolnában. Ha a polgármester venne legalább 50 takarítógépet, és azzal járnák az utcákat a választásokig, biztosan nyerne – mondta nevetve. Szerinte is sok a szemét és a kutyagumi. Ha már egy ott van hagyva, az már arra csábítja a következő kutyagazdit, hogy ő se szedje össze a kutya után az ürüléket. „Ahogy a Déri Miksán átjöttünk, épp arról beszélgettünk, az a rész már mennyire kellemes, hogy igazi sétálóvárossá alakult. Arra felé a gyerekekkel is olyan jó elsétálni.”
„Koszosnak koszos, de jó itt élni. Furcsa, de minden részét szeretem Józsefvárosnak” – így Emese.
„30 éve ideköt a munkám, nem is tudok ettől a kerülettől elszakadni” – mondta Anita. Kezdetektől a szociális szférában dolgozott Józsefvárosban, a józsefvárosi emberekkel és emberekért.
„Józsefváros az a terep, ami szakmailag kihívást jelent, ahol tényleg elkel a mi munkánk, segítségünk.
Remélem, az itt élők is úgy élik meg, hogy valóban segítünk nekik.”
