– A második világháborút persze elblitzeltük – mondta Kosztolányi a keresztrejtvényt fejtő Karinthynak a József körúti Borhálóban, hosszan és jól hallhatóan ejtve a té és a zé betűket, hátha barátja észreveszi a szóviccet –, de korai halálunk attól is megóvott, hogy nyugdíjasok legyünk.
Kosztolányi itt várt egy kicsit, hátha figyel végre a barátja. Csak bosszantani akarta, mint mindig, és ez többnyire sikerült is, bár Karinthy bosszúsága mindig fásult volt és unott, nem több egy fáradt legyintésnél, ám Kosztolányit ez sosem kedvetlenítette el. Rendületlenül piszkálta Karinthy Frigyest, mint egy pimasz szúnyog, tudva, hogy barátja sosem fogja agyoncsapni.
– Már miféle nyugdíjra számíthattál volna, kedves Desiré – kérdezte Karinthy. – Gondolom, te sem fizettél hónapról hónapra jelentős összegeket a Magyar Királyi Betegsegélyező számlájára, vagy mit tudom én, hogy hívták őket.
– Magyar Királyi Állami Nyugintézet – nevetett Kosztolányi, és elnyomta százezredik cigarettáját. Itt, a költői halhatatlanság elnevezésű örökkévalóságban nem lehetett gégerákot kapni a dohányzástól. – Nem, nem fizettem egy árva pengőt sem, minden pénzem azonnal elköltöttem, ahogy, gondolom, te is – gyújtott rá Kosztolányi egy újabb cigarettára.
– Nulla nyugdíjat kaptunk volna – ásított Karinthy. – Éhen döglöttünk volna, kedves barátom – mondta nevetve, és ez volt az első alkalom, hogy idén elnevette magát, pedig már jócskán benne jártunk januárban. – Nagy a hó idén – tett végre valami fontos megállapítást az az ember, akinek leírva minden szava fergeteges humor volt, de ha szemben ült veled, talán ő volt a világ legunalmasabb embere.
Kosztolányi azonban mintha meg sem hallotta volna, továbbra is a múlt szemétdombján guberált.
– Pedig állítólag te jól kerestél. Nem volt egy jó könyvelőd, tőzsdeügynököd, ügyvéded vagy bárki, aki ránéz a pénzedre?
– Ahogy neked se – ásított Karinthy.
– Nálad jobban talán csak Móricz keresett. Beszélték városszerte.
– Sosem találkozunk, és akkor sem beszélünk pénzügyekről – legyintett Karinthy.
Ő is úgy volt vele, hogy nem sértődött meg, ha a barátja nem vette észre humoros elszólásait, szóvicceit, vagy nevezzük bárminek ezeket a fáradt nyelvi botlásokat, amelyek már csak annak számítanak, aki elejti őket.
– Tudod, ki keresett jól? – kérdezett vissza Karinthy.
– Nem.
– Tersánszky.
– A Józsi?
– A Jenő.
– A mázlista – szögezte le Kosztolányi.
– Ezt is beszélték városszerte, nem tudom, igaz-e – fogott a mesélésbe Karinthy –, hogy a Pester Lloyd folytatásokban hozta német nyelven a Kakuk Marcit. Gondolhatod, mennyi pénz volt az. És állítólag a Józsi…
– A Jenő – vágott közbe Kosztolányi.
– Ő – szusszant egyet Karinthy –, bevitte a kéziratot, mire a Pester Lloyd főszerkesztője, mit tudom én, hogy hívták, kiszólt a titkárnőnek, hogy senkit ne engedjen be hozzá aznap délután, mert ő a Tersánszky kéziratát olvassa. Na, ilyen idők voltak azok. De Tersánszky kapott egy Kossuth-díjat is 1949-ben.
– Mi nem kaptunk volna – legyintett Kosztolányi.
– Te nem.
– A Kakuk Marcit még életemben olvastam el – mondta Koszoltányi –, de Babitstól a Halálfiait már csak itt, az örökkévalóságban. Életemben nem volt rá időm. Rettenetesen hosszú mondatai vannak Babitsnak, és úgy tekeregnek, mint jóllakott anakondák a trópusi napon. – Karinthy hallgatott, mert mindig unta, amikor barátja Babitsot szapulja, viszont azzal is tisztában volt, hogy nem tudja leállítani.
– Hallgasd meg ezt a mondatot – tartotta a magasba egyik kezének mutatóujját Kosztolányi. – „E sok gyanús sőt elől Miska fia a polgári civilizáció iránt erős gyökerű bizalmában keresett menedéket.” Ez egy mondat a Halálfiaiban. Valószínűleg többször átolvasta ő is, és nem hallotta, hogy hány helyen botlik. Mert Babitsnak nincs hallása. Olyan ez a mondat, mint amikor belépsz a szobába, megbotlasz a küszöbben, aztán a szőnyeg is púpos, ott is majdnem hasra esel, de mész tovább, és rálépsz valakinek a lábára.
– Babitsnak ne lenne hallása? – kérdezett vissza Karinthy. – Alliterált egyfolytában.
– Bizonyítási kényszer. Te is tudod.
– Jó, mutasd a szonetted – türelmetlenkedett Karinthy.
– Az év utolsó napján írtam. Elegem volt mindenből, a munkából, magamból, és elkezdett esni a hó. Éreztem, hogy tavaszig nem csinálok semmit. És még valami. Szerintem a ’szörföz’ nem ikes ige.
– Mi az, hogy ’szörföz’? – kérdezte Karinthy.
– Szörfdeszkával hullámokat lovagol, amúgy meg keresgél, kotorász, böngész.
– Böngészik – javította ki Karinthy.
– Na ez az. Ez a kényszeres ikezés tönkretesz mindent, megfoszt egy csomó rímlehetőségtől.
– Essünk túl rajta.
elég volt mára, a munka megvár
az év maradékát kihúzom tétlen
s nem dolgozom már egész télen
az éléskamrában kolbász, lekvár
uborkák úsznak az uborkalében
meg a termelői bor ugyebár
s ezzel tán kész is a leltár
az egészet tavaszig feléldegélem
a nyugdíj is megjön tizedike körül
hó végén a villany- s fűtésszámla
minden más költség kipipálva
s ahogy a borosüveg lassan ürül
agyam a múlt hullámain szörföz
ideje szódát csinálni a fröccshöz
– Szörfözik – mondta Karinthy.
