Petőfi Sándor nyugtalanul, kialvatlanul, idegesen sétált alá és fel kis szobájában. Három lépés oda és három vissza, recsegő padló. Mintha börtöncella lenne. Szeretett verset írni, meg is tette jókedvében, de most határozottan idegesítette, hogy maholnap kitör a forradalom, és nincs egy épkézláb ötlete.
Lemegyek a Cudarba, mondta. Felesége jól tudta, hogy azt a pálinkamérést egy zsidó öregember tartja fenn, kocsibeálló, a legrondább népek isznak ott, akik valaha betették a lábukat ebbe a gonosz városba, kocsisok, kurvák, hírlapírók, mindenféle gonosz gyülekezet, akiknek nincs hol lakniuk, és a zsidó kocsmáros két lánya nem gombolja be az inge elejét, amikor a pálinkát tölti.
Petőfi a bal lábára sántított, mert előző este, még szintén a Cudarban egy kocsis véletlenül rálépett. Sándor megbotlott egy deszkavégben, mely rossz szögben állt ki a padlóból. Visszahőkölt egy pillanatra, és tanácstalanul nézett maga elé. Nagyon kellett vizelnie, ezért lendületet vett, hogy az udvar felé átverekedje magát a kocsisok kis csoportján, mely a bejárat előtt tömörült. Le nem tették volna az ostorukat. Persze egyébként is lerítt róluk, hogy kocsisok. Ha másból nem, hát abból, hogy lószaguk volt és szegényes szókincsük.
Sándor a hőkölés pillanatában véletlenül egy köpésnyi bort löttyintett az egyik kocsis ló-sárga mentéjére, aki rávillantotta egyetlen maradék fogát. Sándor hirtelen arra gondolt, hogy a kocsis végigsújt rajta az ostorral, és arca elé kapta kezét. A kocsis viszont megtántorult a tétova mozdulattól, és véletlenül rálépett Petőfi Sándor lábára. A balra, melyen a csizma egyébként éppúgy átázott, mint a jobbon. Sándor halkan káromkodott, majd hirtelen nagyon elszomorította, hogy a csizma ilyen vacak. A talpa is silány. Nem bírja ki tavaszig.
Visszament a Cudarba. Volt valami más neve is annak a kocsmának, de mindenki csak így hívta, hogy a Cudar. Utálták. Nem a zsidó kocsmáros, hanem a sváb iparoslegények miatt, akik mindig jobb eséllyel vitték el a lányokat, mert sok pénzük volt. Petőfi kért egy pohár savanyú vörösbort és félrevonult. Onnan nézte, ahogy ezek a szőke senkik mulatnak. Kevert német és magyar nyelven kiabáltak, és a magyar szavakat szándékosan csúful, ronda idegen kiejtéssel köpték. És ha mindez nem lett volna elég, felkelt az asztaltól az egyik szőke hajú niemand, bitang sehonnai, és szavalni kezdett:
Talpra minden swartz-gelb német
Üsd a magyart, ahol éred.
Hangosan megtapsolták a cimborái és magasba emelték korsóikat. Drága német sör habja ragadt az ajkukon, Petőfi meg itta a vacak magyar csigert. Az oldalára csapott, ahol a kardjának kellett volna lennie, de csak az ajtókulcsa csörrent, ami arra figyelmeztette, hogy ideje lenne hazamenni, és írni egy forradalmi verset.
Nem, ezt nem lehet ennyiben hagyni. Elégtételt kell venni ezeken sápadt svábokon. Talán fizethetne pár pohár pálinkát az udvaron unatkozó kocsisoknak, hogy ostoraikkal tanítsák móresre ezeket a pimasz iparosnyikhajokat, de azok a kocsisok is inkább tótok voltak, mint magyarok, szóval reménytelennek tűnt minden. Sándor ezért inkább kitántorgott az utcára, és hazafelé vette az irányt. A talpa cuppogott a sárban. Belökte szobája ajtaját, végigdőlt az ágyon, és lábát a levegőben lógatva elaludt. „Gyarló talp, gyarló nép, talpasok” – gondolta, és elnyomta az álom. Talpra, magyar, álmodta hajnalban. Másik oldalára fordult, de úgy sem volt kényelmesebb, nincs nyugta a magyarnak. Felesége a repedt tükör előtt fésülködött.
Itt olvashatóak korábbi Borongók.
Nyitókép: Fortepan / Vova
